Amióta megértettem, mennyi mindent tanulhatok más nőktől, tudatosan keresem azoknak a hölgyeknek a társaságát, akik inspirálnak. És ha egyszer ott vagyok közöttük, igyekszem maximálisan kihasználni azt a kis időt, amit velük tölthetek.
Néha azt érzem, mi, nők, egy titkos nyelvet beszélünk. Olyat, amit nem béketeremtésre találtunk ki, hanem egymás ellen.
Tehetségkutatón jártam.
Nem is akármilyenen. Egészségügyin. Pontosabban betegségügyin.
– Csirió – emelte magasra kipirult arccal a poharát Kitti.
Mielőtt a szájához emelte a kristályt, még egyszer végignézett az elegáns asztalon.
„Neked nincs is igazán szükséged emberekre. A te világod olyan színes és izgalmas, hogy nem kell senki ahhoz, hogy jól érezd magad benne.”
Fél éve nem nyitottam ki a nagy ruhásszekrény legbelső ajtaját. Egyszerűen nem mertem megfogni még a díszes, kovácsoltvas fogantyút sem.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a szót velem kapcsolatban. Nem is diagnózis volt, inkább csak egy mellékes megjegyzés.
A polcon makulátlanul elrendezett kozmetikumok látványa mindig megnyugtatta Pétert. Mintha az illető, aki rendben tartotta a krémes polcot, vonalzóval mérte volna ki a tökéletes, szemnek gyönyörű és elmét nyugtató távolságot az egyes tégelyek között.
