Csütörtökig gyakorlatilag robotüzemmódban léteztem. Hétkor kelek minden reggel. Az az egy óra, amit magamra fordítok, szent és sérthetetlen.

Mark hétfőn reggel nyolckor beállított, mintha nem tudná, hogy egyedül viszem a háromfős projektet. Még az irodába sem kell bemennem, hogy ne utazással töltsem az időmet. Erre ő nyolc óra hét perckor kopog az ajtómon.

Az első héten egészen kezelhető mennyiségű anyagot kaptam a telekom cégtől. Egyelőre közönséges, kummantás nélküli munkanapokat tudok a hátam mögött. Nyolc teljes egészében végigdolgozott óra naponta.

Hétfőn tíz előtt néhány perccel már az izgalomtól remegve vártam Adam érkezését. A hajamat direkt nem szárítottam meg teljesen, hogy a nedves tincsekről óhatatlanul elképzeljen a zuhany alatt.

Kedden mindenki pontosan érkezett az uszodába. Meg is lepődtem, de nem mutattam ki. Nehogy azt higgyék, ők tesznek szívességet vele.

Adele reakciója a kanapéra pont olyan volt, mint amire számítottam.

– Halványlila? Te megőrültél? – döbbenten bámult az új bútoromra. – Mégis mire gondoltál, amikor ezt a színt választottad? Hogy úgyis annyi pénzt fogsz keresni, amennyiből telik havonta újra?

Hétfőn reggel gyalog mentem be az irodába. A hideg csípte az arcomat, és a csuklómon át felkúszott egészen a tarkómig. Belekotortam a táskámba, hogy eltettem-e mégis a kesztyűmet, de ahogy sejtettem, nyoma sem volt.