A Morcos, egy rosszul sikerült mondat és egy váratlan ajándék
Csütörtökig gyakorlatilag robotüzemmódban léteztem. Hétkor kelek minden reggel. Az az egy óra, amit magamra fordítok, szent és sérthetetlen. Most, hogy van kanapém, a reggelimet tálcán viszem a nappaliba, és kényelmesen bekuckózva kanalazom a gyümölcsös, zabpelyhes joghurtomat. Lassan, élvezettel kortyolgatom a forró tejeskávémat, miközben igyekszem teljesen kikapcsolni az agyamat. Még zenét sem hallgatok, csak élvezem a lakás finom csendjét, amit csak a hűtő diszkrét zúgása szakít meg időnként.
Nyolc órakor ülök át az íróasztalhoz, hogy megkezdjem a munkát. A heti adagot hétfőn reggel hatkor küldik meg közvetlenül nekem. Erre a hétre elég nehéz szöveget kaptam, jó lett volna valakivel megbeszélni. De, ugye, Thessa mással van elfoglalva, a többi fordítótól pedig nem kérhetek szívességet. Főleg nem úgy, hogy én kapom érte a lóvét.
Úgy terveztem, hogy ha az első napokat keményen megtolom, akkor a hét vége kicsit lazább lesz, és vasárnap belefér egy nagyobb pihenő. Péntek reggelre láttam, hogy esélytelen. Elég frusztráló volt szembesülni azzal, hogy ma is hétkor kellett kelnem.
Uszodára esélyem sem volt, helyette ebéd előtti és kora esti sétát iktattam be. Délelőtt a folyóhoz megyek, délután meg háztömbkört teszek.
Pénteken, amikor a délutáni sétámra indultam, kilépett a gyógyszertár ajtaján a Morcos, és elismerően füttyentett. Nem tudom, mi ütött belém, de lángra gyúlt az arcom, és a szívem akkorát dobbant, hogy a lendület felrántotta a torkomba, és ott kalapált tovább.
– Magához órát lehet igazítani – vetette oda.
A döbbenet, hogy a fickó egy hétig megfigyelés alatt tartott, egy pillanatra megbénított. A lábam megfeszült, és nem engedelmeskedett, hiába akartam sietve továbbmenni.
– Elég sanyarú egy munkahét lehetett, ha nem akadt nálam szórakoztatóbb egyik napra sem.
– Nem is mondtam, hogy szórakoztató – kérte ki magának. – Csak meglepett, hogy mennyire precízen betartja a sétaidőt. Jó kis szabi lehet, ha minden nap meg kell szakítani egy kényszerkörrel.
Eltátottam a számat. Azt hittem, rosszul hallok.
– Szabi?
Aztán persze leesett. Mégis honnan tudhatná, hogy itthonról dolgozom? Azt sem tudja, mivel foglalkozom.
– Bocsánat, betegszabadság. Így jobban esik a fülének?
Hiába vágott azonban flegma képet, észrevettem, hogy halványan megrándul a szája sarka. Magasra szaladt a szemöldököm. Morcos viccelődik? Velem? A testemben lévő feszültség varázsütésre elillant.
– Csak irigy, mert kenőcsöket kevergetni meg tablettákat porrá őrölni nem lehet otthonról, fordítani pedig igen – vágtam vissza magabiztosan. – Sőt – tettem hozzá sietve. – Fel sem kell öltöznöm ahhoz, hogy dolgozzak…
Az arcára kiülő döbbenet gyomorszájon vágott. Basszus. Komolyan azzal hencegek a Morcosnak, hogy hiányos öltözékben dolgozom? Mint valami szextelefon-szolgáltatás közben? Hogy miért nincs valami fék a nyelvemen, ami megakadályozza az efféle baromságok elszabadulását?
– Úgy értem… – nyögtem szánalmas kétségbeeséssel, de be sem tudtam fejezni. Leblokkoltam.
Most az ő szemöldöke szaladt magasra. Tekintete ellágyult. Megnyugodtam. Éreztem, hogy ezúttal nem él vissza a fölényével.
– Azt hiszem, összekever valakivel – közölte végül fagyos hangon, majd túlzó mozdulattal rántotta fel a gyógyszertár ajtaját, hogy aztán köszönés nélkül, kivagyi testtartásban bevonuljon rajta.
A torkom elszorult, a lábam akaratomon kívül lépett egyet előre, mintha utána akarna rohanni. Az ajtó csapódására összerezzentem. Egy darabig meredten bámultam a lengő „Nyitva” táblát, majd a ház bejárata felé vettem az irányt. Séta helyett megcsináltam húsz guggolást az erkélyen. Az legalább olyan hasznos mozgás, mint a háztömbkör, és most valahogy jobban is esett.
Tegnap este, bár nem akartam, felugrott Adele. Hiába mondtam el többször, hogy nem akarok kizökkenni a munkából.
– Akkor legalább hadd tegyek le valamit az ajtód elé – unszolt. – Nem foglak zavarni, hidd el, de szeretnék vinni neked valamit.
Akkora lendülettel forgattam meg a szemem, hogy a fejem is kört írt le. Megtehettem, hiszen nem látta.
– Jó – adtam meg magam kelletlenül.
Nem szeretem az ilyesmit. Valahogy úgy érzem, nem lenne illendő hagyni, hogy csak letegye az ajtó elé, aztán elkullogjon.
Amint meghallottam a kaputelefonom pittyenését, hogy valaki a kódommal jutott be a házba, kimentem az előszobába, és elfordítottam a zár gombját. Megvártam, míg neszezés szűrődött be kintről.
Adele viszont tényleg nem számított rám. Épp a lábtörlőn térdelt, és egy fonott kosarat rendezgetett, amikor kinyitottam az ajtót. Kis híján hanyatt esett az ijedtségtől. A mellkasához kapott.
– Baszki, Emily, a frászt hozod rám… – lihegte.
A számra tapasztottam a kezem, hogy visszatartsam a nevetést.
– Ne haragudj. Most már viszont gyere be egy kicsit.
Megrázta a fejét.
– Pontosan tudom, milyen ez, úgyhogy nem maradok.
Felemelte a földről a kosarat, és felém nyújtotta. Egy üveg rózsaszín gin, pár dobozos tonic, néhány ételes doboz és egy színes füzet volt benne.
– Az egyik dobozban fagyasztott eper van, azt tedd is be most a hűtőbe – magyarázta. – A többiben: hússaláta, grillezett halszeletek, diós-mazsolás barna rizs, fűszeres vaj és kenyérszeletek. – Kérdő arckifejezésemre hozzáfűzte: az étteremből hoztam.
– Várj… tényleg megvette?
– Aham.
– Hű, akkor gratulálok! És ezt nagyon köszönöm. Éhen halni biztos nem fogok. El leszek látva rendesen.
– Az eper a ginhez van. Imádni fogod. Esténként nyugodtan kényeztesd magad, megérdemled. Muszáj kicsit kikapcsolni.
Szerettem volna a nyakába borulni, olyan jól esett a gondoskodás.
– Van itt még valami – kezdte különös, tőle szokatlanul zavart hangon. – Az az izé – intett a fejével a kis füzet felé. – Azt majd nézd meg, ha már nem leszek itt. – Megköszörülte a torkát. – Egy nap alatt kihozzák.
Mire kettőt pislantottam, elviharzott. Letettem a kosarat a konyhában. Mindent beraktam a hűtőbe, majd a kezembe vettem az egyetlen, nem fogyasztható dolgot, amit Adele hozott.
A kis prospektust. Egy tizenhétféleképpen programozható, extra diszkrét hangú, négy különböző méretben, nyolc vidám színben rendelhető vibrátorról.