Düh, dac és kétségbeesés
Hétfőn reggel felhívott Ben. Na, abban sem volt sok köszönet. Állítólag május huszonkilencedikére vállaltam a kész katalógus visszaküldését, én meg esküszöm, június kilencedikére emlékeztem. Úgy beszélt velem, mint valami óvodással, aki vendégségben ráöntötte a kakaót a hófehér perzsaszőnyegre. Hallatszott a hangján, hogy legszívesebben lecseszne, de nem engedhette meg magának. A fordítás még nálam volt. Azt viszont nagyon is éreztette, hogy „óriásit csalódott”. Jó. Mondta is. Valahol igaza volt, de attól még menjen a picsába. Miért nem pénteken szólt? Akkor, ha reggelig csinálom is, szombaton már nála lett volna. Mi a fenének várt hétfőig? Ráadásul azzal jött, hogy ott áll a nyomdában, és fogalma sincs, mit mondjon nekik. Hát azt, hogy „Jó reggelt kívánok, nyomdászok!”, baszd meg.
Így aztán hétfőről keddre virradóra egy percet sem aludtam. Reggel hétre készültem el azzal a tetves, nyüves katalógussal. Soha a büdös életben nem akarom még egyszer azt a szart csinálni. Sőt, még csak látni sem. Esküszöm, jövőre, kerül, amibe kerül, nem vállalom el. Akkor sem, ha kirúgnak miatta.
Miután elküldtem, képtelen voltam normálisan aludni. Úgy éreztem magam, mint egy vad buli másnapján. Sőt, talán még rosszabbul is. Minden tiszteletem azoké, akik éjszakás műszakban dolgoznak. Én belehalnék.
Ezzel gyakorlatilag két teljes napom kiesett. Persze közben csináltam a telekomos projektet is, de a szerda délelőttöm fele hibajavítással ment el. Az pedig újabb éjszakázáshoz vezetett. És aztán még egyhez. Mintha nem akarna véget érni ez az egész.
Ha nincs Ryan, nem tudom, hogyan élem túl ezt a hetet.
Édes drágám hétfőn kora reggel felhívott, hogy átjönne. Az első gondolatom az volt, hogy: Isten ments. Nem akartam, hogy a Ben iránt érzett dühöm, a pánik meg az önsajnálat tönkretegye azt a kis időt, amit együtt tölthetünk. A következő másodpercben azonban meggondoltam magam. Mi lehetne jobb gyógyszer erre a lelkiállapotra, mint a szeretkezés?
Nos… tévedtem. Leírhatatlanul jó volt végre látni, megölelni, hozzábújni, de amikor fél óra múlva kilépett az ajtón, majdnem belehaltam. Annyira szerettem volna, hogy maradjon. De nem mondhattam. Nem mutathattam.
Munka után is át akart jönni, én viszont kénytelen voltam a fordítást választani.
Szerda este végre bepótoltuk az elmúlt napokat. Hosszan bújhattam hozzá, ölelhettem, simogathattam. Kellett az erős karja. A szorítása. Kellett, hogy végre valaki ne kérjen tőlem semmit. Hogy legalább egy kis időre elhallgattassa bennem Adele rettenetes szavait és Ben „óriási csalódását”.
– Itt alszol ma? – csúszott ki a számon.
– Miért? Végeztél a napi adagoddal? – kérdezett vissza mosolyogva.
Beletúrt a hajamba, aztán széttárt ujjaival lassan végigsimított rajta. Libabőr futott végig rajtam. Azt akartam, hogy maradjon. Hogy reggelig simogasson, öleljen, kényeztessen. Válasz helyett inkább megcsókoltam. Nem kérdezett többet. Finoman a hátamra gördített, és fölém hajolt.
Talán azért, mert idősebb nálam. Talán azért, mert gyerekei vannak, Ryan akkor is képes józanul gondolkodni, amikor igazán nagy a kísértés. Nem maradt ott éjszakára, mert tudta, hogy akkor még jobban elúsznék a munkával. Bár a múlt heti telekomos lecseszésről és Ben hétfő reggeli akciójáról nem meséltem neki, abból a néhány félmondatból, amit elejtettem, pontosan összerakta, hogy nem állok túl jól.
Adele egyébként egészen biztosan tudja, hogy túlment minden határon. Azóta lapít. Nem hallottam felőle. Ismerem. Helyén van a szíve, de képtelen beismerni, ha hibázik. A bocsánatkérés pedig végképp nem az ő műfaja. Mindegy. Most addig főhet a levében, amíg erőt nem vesz magán, és be nem kúszik a küszöb alatt bocsánatot kérni. Ilyet senkinek nem lehet mondani. Pláne nem a legjobb barátnődnek.
Meg is lepődtem, amikor péntek este, viszonylag későn felhívott Ben. Épp csak kikísértem Ryant, amikor megszólalt a telefonom. Ahogy megláttam a nevét a kijelzőn, levert a víz.
Mi a fenét akar már megint?
– Mi lenne, ha kibékülnénk? – kérdezte minden bevezető nélkül.
– Én nem vesztem össze senkivel – válaszoltam szárazon.
– Azért olyan rideg a hangod, hogy lefagyott a fülem.
A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a felbuggyanó nevetést. Na, azt már nem. Tényleg nem vagyok óvodás, hogy egy bárgyú vicctől rögtön megbékéljek. Akkor sem, ha én hibáztam.
– Ó.
Úgy döntöttem, ennél többet nem mondok. Beszéljen ő. Ő a felnőtt…
– Ó? Ennyi? Ó? – játszotta a sértődöttet.
Nagyot sóhajtottam.
– Sajnálom a késést, ahogy azt már az e-mailben is leírtam. De tudod… – nagyot nyeltem. – Ha szóltál volna már pénteken, hétfőn nem a nyomdagép mellől kellett volna hívnod…
Fülsüketítő csend. Megfagyott a vér az ereimben.
– Nem a nyomdagép mellől hívtalak.
Eltartottam a telefont a fülemtől, és hangtalanul kifújtam a levegőt. Vártam néhány másodpercet, amíg sikerült összeszednem magam.
– Tudom.
Beleszusszantott a fülembe. Mintha elfojtott volna egy nevetést.
– Egyébként tökéletes lett. Imádom.
– Ennek örülök.
– Akkor kiegyezünk egy közös vitorlázásban? Jövő hétvégén lesz a bemutató, amire természetesen szeretettel várlak, a rá következő szombaton pedig vitorlát bontunk. Mit szólsz?
Ennyi információt képtelen voltam befogadni, feldolgozni, kiértékelni és mérlegelni. Inkább meg sem próbáltam.
– Remekül hangzik – vágtam rá.
Hát nem?
Kit érdekel az elúszott munka? Az ólmos fáradtság? Csináljunk csak programokat, az alvást meg hagyjuk meg a gyengéknek! Az olyan kemény csajok, mint én, akik három ember munkáját végzik egyszerre, nem pazarolják az idejüket holmi pihenésre. Helyette idős bácsikkal heherésznek valami elbaszott kiállításon, aztán vitorlázgatnak…
Á, egyszerűen nem vagyok normális.
Majd valahogy kibújok alóla.
Azért óriási kő esett le a szívemről. Egyszerűen nem bírom, ha haragszanak rám. Alig vártam, hogy másnap legyen, és végre felszabadultan szeretkezhessek Ryannel. Meg akartam mutatni neki, hogy nem hunyt ki belőlem a vad szenvedély. Csak maga alá gyűrt az a rengeteg negatív vélemény, amit egyetlen hét alatt a nyakamba kaptam. Ki ne készülne ki ettől?
*
– Hány komoly kapcsolatod volt eddig? – kérdezte Ryan, miután lassan csillapodott a légzése és a szívdobogása.
Meglepődtem. Egy ilyen… khm… a szokásosnál is hevesebb menet után nem igazán számítottam efféle kérdésre.
Úgy tettem, mintha gondolkodnék. Illetve gondolkodtam is. Először azon, miért akarja tudni. Aztán azon, mi lenne a helyes válasz. Hazudni nem akartam. Végül arra jutottam, hogy a fél évig tartó gimis kapcsolatom, ami nekem akkor egy örökkévalóságnak tűnt, valószínűleg nem ugyanazt jelenti egy tizenöt éves házasság után.
– Eddig nem igazán akartam elköteleződni – böktem ki végül a kínos csend után. – Az egyetem alatt sokkal kényelmesebb volt alkalmi kapcsolatokat fenntartani.
Úristen… Ezt meg mi a francért mondtam? Ez pont úgy hangzott, mintha csak az nem feküdt volna le velem, aki nem akart.
– Értem – súgta, és megpuszilta a homlokomat.
Ennyi.
Baszki.
Tényleg nem vagyok normális.
Ahelyett, hogy egyszerűen azt mondtam volna, hogy egy. Vagy kettő. Úgysem fog utánajárni. Mégis hol tenné? A Nagy Országos Kapcsolatnyilvántartó Katalógusban?
Nem kérdeztem vissza. Csak némán vártam, hogy terelődjön a téma. Sajnos Ryannek más elképzelése volt.
– Én ragaszkodóbb típus vagyok. Szeretem, ha erős kötelék fűz a páromhoz. Bár igaz, ennek is megvannak az előnyei – mondta, majd játékosan megpaskolta a vállamat.
Nyeltem egyet.
Úgy szerettem volna elmondani, hogy ez most már egyáltalán nincs így. Hogy nem egyetemista vagyok, hanem három éve lediplomáztam, és azóta azért valamennyire benőtt a fejem lágya. De nem jött ki hang a torkomon.
Mindegy. Amúgy sem érdemes cetliket ragasztani a kapcsolatokra. Legalábbis szerintem.