A szalon – 17. rész

A tökéletes bosszú

Mia összeroskadt, amikor meglátta a nap első vendégének nevét a nyilvántartóban.

– Ó, jaj, ne! Szegény Nico!

Lara riadtan egyenesedett fel a kis fémkosár mellől, amelybe éppen az új szemeteszsákot igazgatta.

– Mi az? Mi történt?

– Anette…

Mintha éles fájdalom járta volna át, Lara arca eltorzult.

– Azt hittem, a múltkori után végleg elmegy tőlünk a kedve.

Mia kelletlenül legyintett.

– Pf. Szerintem még élvezte is.

– Mit? Hogy szerinte Nico borzalmas munkát végzett?

– Ő hozta azt a rohadt hajfestéket! – sipította Mia. – Nico ezerszer elmondta neki, hogy nem lesz jó. Ő ragaszkodott hozzá, aztán meg visított, hogy rózsaszín lett a feje.

Lara felnevetett.

– Mint egy nagy eperhab!

A masszázsszobából kilépő Gael az eperhab szóra felkapta a fejét.

– Csak nem Anette-ről beszéltek?

– Az eperhabból jöttél rá, vagy abból, hogy nem tudunk felhőtlenül örülni?

– Mindkettőből. Bár szerintem tetszett neki az a haj, csak nem bír meglenni veszekedés nélkül. Egyébként nagyon jól állt neki. Úgy nézett ki vele, mint egy kedves nagymama. Ránézésre senki nem mondta volna meg róla, hogy egy kötekedő hárpia.

Lara riadtan intette csendre a masszőrt.

– Megőrültél? Bármelyik pillanatban betoppanhat, te meg itt szidod.

Gael arcán lusta vigyor terült el.

– Ugyan már! Akárkiről beszélhetünk.

Mia Gael elé lépett, majd lábujjhegyre állt, hogy gyengéden megpaskolja az arcát.

– Nem mondunk csúnyákat a vendégekről.

– Ő mondhatta Nicóra, hogy kétbalkezes, taknyos kölyök? Most meg egy év után visszajön, hogy Nico megint tönkretehesse a haját?

– Nyugi, csak mosás-szárítás lesz. Abból talán nem lesz patália – búgta Mia, majd összekulcsolta a kezét Gael nyaka mögött. – Ha meg mégis, ide többet be nem teszi a lábát.

Gael finoman eltolta magától a rácsimpaszkodó recepcióst. Mia csalódottan kullogott vissza a pultjához.

Először meg sem ismerte az ajtón belépő, koromfekete hajú idős asszonyt, aki köszönés helyett csak ennyit kérdezett:

– Nico?

Mia épp csak annyira húzta fel a szája sarkát, hogy a grimasza még véletlenül se tűnjön fintorgásnak.

– Foglaljon helyet, Anette, Nico mindjárt itt lesz.

Az idős asszony szeme kidülledt.

– Még nincs is itt? – énekelte. – Akkor mégis hogy készül rám?

Mia szemöldöke magasra szaladt.

– A mosáshoz?

– Egyáltalán! – vágta rá Anette ingerülten. – Minden munkára rá kell hangolódni. Nincs olyan, hogy rutinból csináljuk. Főleg, ha ilyen bizalmi dologról van szó – dohogta.

Szerencsére, mire végigmondta, Nico megérkezett.

– Nahát, Anette! – lelkendezett. – Milyen jó újra látni! Fejben már vagy négyszer alaposan megmostam a hajad, és amíg a villamoson utaztam, jól bemelegítettem a csuklómat a szárításhoz.

Az asszony szeme felcsillant, de néma maradt. Kurtán bólintott, majd a mosóállványhoz indult.

– Csak jó lesz ez a mai nap – sóhajtotta, miután elhelyezkedett.

– Még szép! Minden napban akad valami, aminek örülhetünk.

– Én jól kibasztam a férjemmel, de megérdemelte.

Nico kezében megállt a fekete, aranyszegélyes zuhanyfej. A víz céltalanul zubogott belőle a szintén fekete kagyló oldalára. Beletelt néhány másodpercbe, mire a fodrász újra ura lett a mozdulatainak. Gyomrában rossz előérzet feszült.

– Mivel érdemelte ki? – kérdezte óvatosan.

– Azzal, hogy az agyamra megy a gyűjtögetésével. Pár hónapja vett egy sövénynyírót, egy jobb fajtát. Kölcsönadta a szomszédnak a hétvégére, az meg tönkretette. Azt már nem árulta el, hogyan sikerült neki, de azonnal vett helyette egy újat – hadarta. – Mondom a férjemnek, dobja ki a régit, mert én nem tartogatok semmit. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy megtartja, hátha jó lesz még valamire. Az a használhatatlan szar, ugye. Mert azok aztán nagy kincsek tudnak lenni – puffogott. – Szóval ma reggel jól felhúzott, én meg idefelé jövet magammal hoztam a rossz gépet, és letettem a kuka mellé. A visszapillantóban láttam is, hogy egy hülye örül neki, mint majom a farkának – kuncogott. – Na, majd az is jól pofára esik.

Nico megtörölte a homlokát. Valamiért sokkal rosszabbra számított. Mindössze egy kis bosszú, nagytakarításnak álcázva. Szinte ártatlan Anette-hez képest. Ettől függetlenül a mosást és a beszárítást is a lehető legnagyobb figyelemmel végezte.

Úgy tűnt, Anette megelégedett a férjén aratott győzelemmel, mert zokszó nélkül távozott. Nico csak akkor mert megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor már több mint tíz perc eltelt, mióta az asszony elment. Amikor azonban kívülről megkocogtatták a szalon üvegajtaját, rémülten ugrott fel.

– Nyugi – nevetett Mia. – Csak egy férfi.

Odament, és lenyomta a kilincset. A vendég egyik kezében egy nagy kartondobozt tartott. A rajta lévő kép alapján sövénynyíró lapult benne.

– Elnézést, hogy ezt is magammal hoztam, de nem mertem a kocsiban hagyni, nehogy feltörjék miatta. Nemrég tette le valaki a kuka mellé.

– M-működik? – kérdezte Mia, miközben igyekezett elfojtani a feltörő nevetését.

– Kipróbáltam, semmi baja. Zsírúj, még a számla is benne van. Pár napos, a hétvégén vették, ma meg már ki is dobták… – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Egyszerűen nem értem a gazdagokat. Ahelyett, hogy visszavitte volna, amikor rájött, hogy mégsem kell neki, egyszerűen kidobta! Micsoda pazarlás. Mondjuk, én rohadtul örülök.