A szalon – 18. rész

A tetőterasz titka

– Jaj, micsoda hőség! – lihegte a fenékig érő, sűrű, göndör hajú nő, miközben szinte bezuhant az ajtón.

Senkire sem nézett, csak lehuppant a kanapéra. Vékony, csíkos vászonnadrágba bújtatott lábát hanyagul szétdobva elterült, mintha a saját nappalijában lenne. Hosszasan nyöszörgött és sóhajtozott. A szalonban mindenki megbotránkozva bámulta.

Lara értetlenül meredt Miára, majd az órára. Még nem végzett a vendégével, Nico épp csak elkezdett dolgozni a sajátján, Gael pedig már rég hazament. Valami nem stimmelt.

– Ki ez? – tátogta.

Oldalra sandított, hogy meggyőződjön róla, a furcsa idegen nem látta. Mia felállt a pult mögül, és a nőhöz lépett. Csípőre tette a kezét.

– Segíthetek?

A nő fújtatott, majd intett Miának, hogy nyugodtan visszamehet a helyére.

– Körmöshöz jöttem, de még van időm. Csak nem bírom ezt a hőséget. Inkább itt ülök, mint otthon. Eh! – bosszankodott. – Úgy beizzadt a valagam, hogy még a gatyám is foltos. Mintha behugyoztam volna. Baszki.

Feltápászkodott, megtapogatta a fenekét, majd a pulthoz lépett. Megragadta a vízzel teli kancsót, és meghúzta. Nem bajlódott a pohárral. Elégedetten sóhajtott, visszacsoszogott a kanapéhoz, és ismét elnyújtózott rajta.

– Kurva meleg.

Aztán lehunyta a szemét.

A szalon feszült csendbe burkolózott. A vendég észre sem vette a felé villanó, szemrehányó pillantásokat. Láthatóan a hűsölésen kívül semmi más nem érdekelte. Úgy tett, mint aki máris elszunyókált.

Mia elmosta a kancsót, és lecserélte a poharakat. Bosszantotta, hogy a nő meg sem kérdezte, heverészhet-e egy órácskát az időpontja előtt. Hamarosan azonban mindenki újra belefeledkezett a munkájába, a szalont pedig betöltötte a megszokott, halk beszélgetés zümmögése. Mia is megnyugodott, és nekifogott Nico készletnyilvántartásának. A nő időközben, úgy tűnt, valóban elbóbiskolt.

Amikor végzett a manikűrrel, Lara a pulthoz kísérte a vendégét. Megvárta, amíg fizet, majd elbúcsúzott tőle. Az ajtó üvegén át még egyszer utánaintett, aztán a szalon belseje felé fordult. Nem hitt a szemének. A nő, aki az imént még lehunyt szemmel hevert a kanapén, már a manikűrasztalnál ült. Pontosabban terpeszkedett. Lara odalépett az asztalhoz. A nő egyik keze mellett egy kisebb kupac szórólap hevert. Felemelte a legfelsőt.

– Hát ez?

– Ja, azokat a kiscsajnak hoztam. Kiteheti a pultra – közölte.

A színes lap tűzpoi-előadást hirdetett.

– Ez ön?

A nő arcán elégedett mosoly terült el.

– Bizony. Jól is tudok ám kinézni. – Felnevetett. – Van az a sminkmennyiség.

Lara elismerően bólogatott.

– Nem semmi. Biztosan nagyon nehéz mutatvány.

A nő megvonta a vállát.

– Minden meló nehéznek tűnik annak, aki még nem próbálta. A manikűr is nehéznek látszik, pedig az csak pingálás, nem? Még a színt is a vendég választja ki, gondolkodni sem kell. – Ismét felnevetett.

Lara homloka elborult.

– Mondja ezt egy remegő kezű embernek. Lehet, hogy másként gondolja.

– Jól van, na, csak ugrattam – szelídült meg a nő. – Ha olyan egyszerű lenne, én magam csinálnám. Még lakkom sincs otthon.

– Szóval, tűzpoi – terelte vissza a szót Lara. – Sok fellépése van?

– Nyáron többször hívnak házibulikba vagy egyéb családi rendezvényekre. Kicsit olyan vagyok, mint egy bohóc a szülinapokon. Pedig ehhez nem kis odafigyelés kell. Ha elejteném az egyiket, és berepülne a vendégek közé, lenne visítás. A bohócon meg maximum nem nevetnek.

Hallgattak.

– Szívesen megnézném.

– Ha nincs kedve felbérelni, késő esténként a tetőteraszon szoktam gyakorolni – nevetett zavartan.

– És mit szólnak ehhez a szomszédok? Örülnek? Mind kiülnek nézni?

A nő a homlokához kapott.

– Na, ebbe most beletrafált! – nevetett. – A szemközti házban lakik egy idős nő. Kicsit bolond. – Mutatóujjával jelentőségteljesen megkopogtatta a halántékát. – Ő például meg van győződve róla, hogy boszorkány vagyok – közölte, majd hangosan felnyerített.

Fémes csattanással esett ki Nico kezéből az olló. A vendége összerezzent.

– Bocsánat – hebegte.

Felkapta az ollót, félretette fertőtlenítésre, majd elővett egy másikat. Még akkor is remegett a keze, amikor újra a vendég hajához emelte. Mia, mint akinek hirtelen sürgős dolga támadt, mérőszalaggal a kezében Lara mögé sietett, majd úgy tett, mintha valaminek a helyét mérné ki a falon. Soha nem hitték volna, hogy a boszorkány, akiről legidősebb vendégük, Dolores mesélt, valóban létezik. Sőt, szépségszalonba jár.

– Boszorkány? – kérdezett vissza Lara, mintha mi sem történt volna.

– Tudom, agyrém. Ez a Dolores már csak ilyen.

– Mi lenne, ha meghívná a tetőre, és megmutatná neki? Akkor biztosan megnyugodna. Sőt. Még talán örülne is.

A nő lemondóan legyintett.

– Eh. Nem tudom. Gyanús nekem az a nő. A minap összefutottam vele a boltban, és nagyon elégedetten vigyorgott. Megpaskolta a táskáját, és rám kacsintott.

Nico szája megrándult. Már sejtette, mi lapulhatott a táskában: Dolores levendulás keksze, amely állítólag még egy boszorkányt is ártalmatlanná tesz, és amellyel az asszony legutóbb neki dicsekedett. Erőteljes köhögést imitált, hogy leplezze a nevetését.

– Kér valaki levendulás kekszet? – kérdezte hangosan.

– Fúj – csattant fel a nő. – Utálom a levendulát.

Lara puhán a nő csuklójára tette a kezét.

– Akkor nem lesz gond. Hívja át bátran a szomszédasszonyát.