Emily naplója – 22. bejegyzés

Két üzenet

Valami megváltozott bennem. Nem is tudom pontosan, hogyan öntsem szavakba. Mintha kinyílt volna egy ajtó egy egészen másik, új, izgalmas világba. Hétfőn azért keltem még fél órával korábban, hogy ha Ben esetleg ismét vitorlázni hívna, gond nélkül el tudjak menni. Azon nem gondolkodtam, miért vinne magával, már ha egyáltalán kihajózik. Egyszerűen csak vártam.

Három teljes hét után rám csörgött Mark.

– Na, hogy állsz a melóddal? Leadtad már?

Elhúztam a számat.

Legalább tenne úgy, mintha figyelne. Mintha igazán érdekelné más is magán kívül.

– Augusztus végéig tart a projekt.

Felszisszent, látványosan rájátszva a szerepére.

– Ajj... egész nyáron melózol? Semmi szabi?

Persze. Mondogasd csak. Ízlelgesd.

– Egyszer kibírom.

– Mit is mondtál, mennyiért?

Pöcs. Tisztában vagyok vele, hogy nem mondtam összeget. Neki pláne nem. Akármennyi is az, Marknak aprópénz.

– A fizetésem háromszorosa.

– Nem semmi – hümmögte tovább, még mindig érdeklődést színlelve.

Nagyon idegesített. Ugyanakkor hiányoztak már a közös esték. A közös délutánok. Akármik. Tudom, hogy most én vagyok vacak idegállapotban, és miattam nem töltünk együtt időt. Nem tudnám elviselni őket. A panaszkodásukat meg pláne. Sofia az egyetlen, aki sosem rinyál. Csak teszi a dolgát, és alkalmazkodik mindenhez meg mindenkihez.

Ő mondjuk átjöhetne. Szép csendben kitakarítana, mosna, illatosra vasalná a ruháimat, ahogy Marknak szokta. Közben főzne pár napra. Megráztam a fejem. Ideje volt visszatérni a valóságba.

– Hogy? Tessék?

– Nem mondtam semmit. Jól vagy? – csodálkozott Mark. – Itt vagyok amúgy a közelben. Felugorjak?

Röviden elgondolkodtam.

– Tudod, mit? – lelkesültem fel. – Gyere. Rendeljünk valamit, utána folytatom a munkát.

Jobbnak láttam előre tisztázni a feltételeket. Szívesen hozzátettem volna, hogy nincs panaszkodás, nincs célozgatás a közös múltunkra, és Adelet sem ér kibeszélni. Addigra azonban már letette a telefont. Csak reméltem, hogy kellemes társaság lesz, és nem húz le a mocsárba.

Nem tudom, hol volt az a közel, de gyanítom, hogy a ház elől telefonált. Alig köszöntünk el, már csipogott is a kaputelefon. A kódommal beengedte magát.

– A mindenit, Emily… – meredt rám hitetlenkedve. – Mintha átment volna rajtad egy úthenger. Tyű, anyám! Rémesen nézel ki.

– Baszki.

– De most komolyan. – Kitárta a karját. – Gyere már ide.

Odalépett, és magához szorított. Nem akarom elhinni, hogy ennyire szarul nézek ki. Hol a fejem búbját simogatta, hol a hátamat paskolgatta, mintha kisgyerek lennék. Nem volt sem erőm, sem kedvem ellenkezni.

– Tészta Király? – zümmögtem kis híján a hónaljába.

– Ehetünk döglött halat is a kedvedért – gügyögte.

Nem kérettem magam. Kibontakoztam a szorításából, és a konyhába siettem. Levettem a hűtő oldaláról a mágnessel odatűzött sushiétlapot.

– Válasszak neked is?

Válasz helyett csak legyintett, és az erkély felé indult.

Mintha Mark is változott volna. Lehet, hogy öregszünk? Ahogy közeledünk a harminchoz, lassan benő a fejünk lágya? Nem panaszkodott Sofiára. Nem tett goromba megjegyzéseket Adelére, pedig most én is baromira haragszom rá. Egyszerűen csak egy jó barát volt, akivel másfél felhőtlen órát tölthettem. Könnyű, vidám témákról beszélgettünk. A jelenre koncentráltunk. Az ételre. A nyárra. A folyó látványára. Arra, hogy igazán kényelmes életünk van.

Amikor lekísértem a kocsijához, hosszan megöleltem.

– Sziasztok!

Ryan köszönt ránk. Az autójához tartott.

Most bezzeg tudott szép hangosan, artikuláltan köszönni. Mondom én. Mindenki valamilyen változáson megy keresztül.

A hetem fénypontját Thessa jelentette. Ő is a ház előtti parkolóból hívott fel csütörtök este. Ezek szerint ennyire egyértelmű, hogy nincs életem a lakásomon kívül.

Mintha valami krimiben lennénk, beültem mellé a kocsiba, ő pedig a kezembe nyomott egy vaskos borítékot.

– Számold meg – utasított kaján vigyorral.

Ha nem lenne ilyen utálatos picsa, még irigyelném is. Talán fel is néznék rá. Ő viszont rendületlenül ragaszkodik a rémes természetéhez. Egy cseppet sem változik.

Mindegy. Rávetettem magam a pénzkötegre. Kitágult orrlyukkal számoltam meg. Aztán még egyszer. Jóval több volt benne, mint amennyiben megegyeztünk.

– Valami gond van? – kérdezte sunyin.

– Ebben már a következő időszak is benne van?

Megrázta a fejét.

– Nagyon elégedettek veled a telekomnál, Ben pedig ódákat zengett rólad, úgyhogy dobtam még hozzá egy kicsit.

Aztán, mintha éppen el akarna csábítani, félrebillentette a fejét, és megrángatta a szemöldökét. Nem jutottam szóhoz. Belül persze ordítottam az örömtől.

– Köszönöm – motyogtam.

– Csak aztán el ne bízd magad – tette hozzá.

Igazi hangulatgyilkos.

Ahogy becsapódott mögöttem a ház nehéz ajtaja, rohantam fel a harmadikra. Eszembe sem jutott a lifttel szarakodni. Úgy szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Lihegve rúgtam le a cipőmet, amint beértem a lakásba. Elfordítottam a kulcsot a zárban, levetettem magam a kanapéra, és az üvegasztalra borítottam a boríték teljes tartalmát. Összekulcsoltam a kezem. Csak néztem a rendetlen kupacot. Életemben nem volt még ennyi készpénzem egyben. Aztán beletúrtam. Majd jó mélyen belemarkoltam, és hagytam, hogy a bankjegyek visszahulljanak az asztalra.

Izgatottan felpattantam, és körbejártam a nappalit. Mi a fenét vehetnék meg most rögtön, amitől végre azt érezhetem, hogy igazán jól keresek? Valamit, amit azonnal meg is kapok.

Egy darabig csak fekete köd kavargott a fejemben.

Aztán bevillant.

Újra a hűtő előtt teremtem, és megkerestem az italszállító legfrissebb katalógusát. Díszüveges, rózsaszín gin ajándékpoharakkal. A hozzá illő rózsaszín tonikkal. Egy kisebb vagyonért. Igaz, előre kellett utalni az árát, de na.

Én akkor is abból a kötegből vettem.

Miután megkaptam, lefürödtem, és elővettem a szaténköntösömet. Kivonultam az erkélyre, és büszkén, kidüllesztett mellkassal kortyolgattam a kivilágított város felett.

A harmadik pohár után belém bújt a kisördög.

Nem tudtam eldönteni, hogy Ryannek írjak, vagy Bennek. Úgyhogy mindkettő kapott egyet.

Ryan ezt:

„Sofia barátnőm férje – tudod, akit kikísértem, amikor épp jöttél –, azt mondta, Ryan Phillippe-re hasonlítasz. Szerintem te sokkal helyesebb vagy...”

Ben pedig ezt:

„Szia, Ben! Muszáj megkérdeznem, eladtad-e már azt a kék jachtot. Mert ha igen, kénytelen leszek levadászni az új tulajdonosát...”

Ah.

Tudom.

Kurva gáz.

Ezt teszi együtt a sok pénz meg a pia. Az ember hirtelen erősebbnek és dögösebbnek érzi magát, mint amilyen valójában.

Ryan nagyjából egy óra múlva válaszolt.

„Hehe, ciki, ha meg kellett néznem, hogy ki ő? Tényleg hasonló, de sajna én nem vagyok ilyen karizmatikus. De köszike.”

Ennyi.

Baszki.

Pedig azt hittem, amint elolvassa, már rohan is le hozzám, és reggelig haza sem megy.

Erre… „Hehe.” Meg… „Köszike.”

Azt hittem, felrobbanok.

Ben pedig… Semmi.

Azóta sem.

Kurvaélet.

Iszonyúan beégettem magam.

Azzal próbálok vigasztalódni, hogy majd hamarosan elfelejt. Jövőre pedig úgysem vállalom el a katalógusát.

Na meg azzal, hogy nézegetem a pénzt a széfben.

És ginnel, persze.