Emily naplója – 26. bejegyzés

Igazi férfiak és erdei gyümölcs

A múlt heti őrült munkatempó, a bizonyítani akarás és a nem alvás megtették a magukét: mindkét szemem begyulladt. Egyszer belenéztem a tükörbe, és az elég is volt. Megígértem annak a szerencsétlen nyomorultnak odabent, hogy békén hagyom, felé se nézek.

Ettől függetlenül tenni akartam érte. Nem hagyhattam teljesen magára. Elkirándultam a szomszéd háztömbben lévő drogériába kamillateáért. Mint kiderült, ott csak filtereset lehetett kapni, a szálasért gyógyszertárba kellett mennem. Ha már azonban ott voltam, nem akartam üres kézzel távozni. Kerestem egy köteg pénzt, valamennyit csak fordíthatok kényeztetésre…

Hosszas keresgélés után egy erdei gyümölcs illatú testpermetet kaptam magamtól. Mivel nem szeretem az édeset, kicsit kételkedve vettem le a polcról, de annyira klassz volt az üvege, hogy nem bírtam ki. Óriási örömömre nem édes, hanem simán friss és gyümölcsös az illata, mint a piros bogyós tusfürdőké.

Először hazamentem, befújtam az egész testemet, sőt még a hajamat is, és csak azután vettem célba a gyógyszertárat. Morcos ezúttal nem okozott csalódást.

– Hűha. Úgy látom, elég sebesen száguldasz lefelé a lejtőn. Egyre rémesebben nézel ki.

Azt hittem, nekiugrom és megtépem, annyira felidegesített. A poklok poklát jártam meg az elmúlt időben, legszívesebben állandóan bőgnék, erre ez az öntelt fasz tesz egy ilyen aljas megjegyzést. Nem tudtam tovább uralkodni a számon.

– Akkor tudod, mit? – kérdeztem élesen. – Akkor ma sem leszek a tiéd! Én stip-stop mosogatom a szememet kamillateával, te pedig megszeretgeted a nődet, a faszidat vagy a felfújható bárányodat. – Elfúlt a hangom, de ez sem állított meg. Belekapaszkodtam a pult szélébe. – Erdei gyümölcs illatú a bőröm. Mindenhol – sziszegtem. – Csak hogy tudd, miről maradsz le.

Morcos szeme elkerekedett. Előbb vörös, aztán hófehér lett a képe. Csak hápogni tudott.

– Én… – Ennél többet nem tudott kipréselni magából.

– Két csomag szálas kamillateát kérek szépen, hogy egyhamar ne kelljen ide visszajönnöm – zártam le.

A kis köcsög továbbra is úgy bámult rám, mintha elfelejtette volna, hogyan kell pislogni. Betámolygott a raktárba, és kihozta, amit kértem. Néma csendben zajlott a fizetés és a csomagolás.

Már épp indultam volna, amikor mélyen a szemembe nézett azokkal a rideg, kék golyóival.

– Te tényleg felfújható bárányt mondtál?

Megrántottam a vállam.

– Akkor kecske vagy szúnyog. Mit tudom én, miről ábrándozol. Gyulladt szemekről gondolom, nem.

Megcsóválta a fejét.

– Neked még sosem volt normális férfi az életedben?

Lefagytam. Aztán leforráztak. Vörösen égett minden porcikám. Most én hápogtam, és nekem kellett botorkálva megtalálnom a kijáratot.

Nem sokkal később már meleg borogatással a szememen élveztem a jól megérdemelt egyórás pihenőmet, és elnevettem magam a történteken. Valahol vicces rosszban lenni Morcossal.

Hétfő este végre felhívott Ben. Azon a búgó, érzéki hangján. El is képzeltem, ahogy pucéran heverészve beszélget velem.

– Meghívást kaptam egy szerdai kiállításra. Igaz, kicsit messze van, de kocsival nem vészes. Festői környéken rendezik, és még sosem jártam arra. Van kedved eljönni velem? Szerintem jól mulatnál.

Kis híján kiesett a telefon a kezemből. Mi a fene ütött belé? Ennyire biztosra veszi, hogy megdughat? Éreztem, hogy teljesen megváltozik a hangom, hiába próbáltam uralkodni magamon.

– Ki sem látszom a melóból. A hétvégék is elég sűrűk, mert mostanában akkor is dolgozom, hétköznap pedig esélytelen.

Mindezt azután, hogy elmentem vele hajókázni meg napfelkeltézni. Elöntött a szégyen. Úgy éreztem magam, mint aki összevissza hazudozik.

Furán hallgatott.

– Értem, hogyne. Csak… gondoltam, hátha. Ne haragudj.

Váltottunk még néhány kínos szót. Megkérdeztem, pontosan hol lesz a kiállítás, aztán elköszöntünk. Annyira kellemetlen.

A rémes érzés ellenére utána úgy elaludtam, mint akit leütöttek. Csak másnap délben ébredtem fel. Már akkor kezdtem másként értékelni Ben hívását, szerdára pedig teljesen biztos voltam benne, hogy erősen túlreagáltam. Szó sem volt ottalvásról vagy bármi hasonlóról. Mindössze annyit mondott, hogy messze van. Az pedig férfi nyelven azt jelenti: messze van.

Rákerestem a helyre az interneten, és megnéztem jó pár képet. Tényleg gyönyörű környék. Azt ugyan nem tudom, benne mi zajlott le, érezte-e egyáltalán a belőlem áradó feszültséget, mindenesetre helyre akartam hozni a dolgot. Üzentem neki:

Rákerestem a kiállítás helyszínére. Tényleg mesés környékre mentél. Most még jobban sajnálom, hogy nem vagyok ott, hanem az íróasztalomnál görnyedek a laptop fölött. Mulass jól!

Azt remélem, mindez azt sugallja: Bocsánat, Ben, hülye voltam, elkapkodtam a dolgokat. Nem tartalak nyomulós vadbaromnak, és igen, én is szívesen folytatnám az ismerkedést. Remélem, nem haragszol, amiért egy hisztis picsa módjára viselkedtem, és alig várom, hogy te is érezd, milyen mennyei illata van a bőrömnek ettől az erdei gyümölcsös testpermettől, mert én imádom! Ölellek, és csókolom azt a szép szádat. Legalábbis képzeletben.

Hogy pontosan mit gondolt Ben, az valószínűleg sosem derül ki. Én legalábbis tutira nem fogom többé szóba hozni. Mindenesetre szinte azonnal válaszolt.

„Akkor mondd meg, mikor lehetünk itt mindketten. Én biztosan ráérek aznap…”

Tátva maradt a szám ettől a nem kicsit egyértelmű üzenettől. Na, ha ezt Morcos látná! Sírva könyörögne Bennek néhány magánóráért.

Elképzeltem, hogy lemegyek a gyógyszertárba, és elmesélem az én kis ideggyenge patikusomnak a hajós üldözést, a napfelkeltét meg mindent. Csak hogy tudja, milyen is egy igazi férfi. Lehet, hogy szerinte attól igazi férfi, hogy fehér köpenyben és klumpában osztja az észt, ha kell, ha nem, de a valóság azért kurvára nem ez. Mutasson nekem egy nőt, akit a klumpája klaffogásával vitt ágyba…

Mondjuk, ha van felfújható birka, akkor lehet, hogy a fehér, fatalpú, kitaposott papucsra is felizgul valaki.

Ma nálam volt a közös reggeli. Nem is akármilyen. Édes! Pisztáciakrémes croissant, tejszínhab, eper, málna, szeder. Leírhatatlanul jól esett ez a fajta kényeztetés a barátaimmal. Ha nem tartottam volna cikinek, bizony kevertem volna egy rózsaszín gin-tonicot is.

Ezúttal kisimultan és nyugodtan ültünk asztalhoz. Adele egyhetes tanulásmentes szünetet adott magának, így most nem stresszel folyton az ügyvédi szakvizsga miatt. Sofia pedig per pillanat rendkívül elégedett az életével. Azt mondja, most jött rá, milyen rohadt jó fiatal felnőttnek lenni.

– A munka pedig nem lehet fontosabb, mint a kiegyensúlyozott élet – jelentette ki úgy, mintha már negyven évet ledolgozott volna.

Mark őszinte csodálkozással nézett rá.

– Ezt úgy mondod, hogy a héten kétszer vállaltál ügyeletet?

Sofia megvonta a vállát. Felszegte az állát, és elnézett a folyó irányába. Egészen művészi fotót lehetett volna készíteni a magabiztos nőről, aki épp nagy ívben tesz a világra.

– Ez hivatástudat. Nem kényszerből csinálom, és nem is azért, hogy ne haljak éhen.

Nem mertem Adele-re nézni. Leszegett fejjel vártam a robbanást. Megőrül az ilyen „sok pénzem van, azt csinálok, amit akarok” dumáktól, még akkor is, ha Sofia keményen megdolgozik érte. Ezúttal azonban nem reagált. Önfeledten tömte magába a tejszínhabos gyümölcsszemeket.

Muszáj volt megragadnom az alkalmat.

– Ha már eper, málna meg szeder… – lelkendeztem. – Szagoljátok meg a hajam! Isteni erdei gyümölcsös illata van!