Emily naplója – 27. bejegyzés

Ahol csak akarod

Semmi sem fontos abból, ami a múlt héten történt. Csak az, hogy szerdán este összeszedtem minden bátorságomat, és üzentem Bennek.

„Szombaton szabadnapot tartok. Ott lehetek, ahol csak akarok. Vagy ahol valaki más szeretné, hogy legyek…”

Tudom, hogy baromi vakmerő volt, és akár nagyon rosszul is elsülhetett volna, de…

…de nem!

Szinte azonnal válaszolt:

„Van egy ötletem…”

Remegő kézzel pötyögtem vissza:

„Az nekem is tökéletesen megfelel.”

A többi nap valami delejes, álomszerű állapotban telt. Minden bizonnyal dolgoztam is, néha pedig elnyomott az álom, de csak akkor éreztem igazán, hogy élek, amikor szőrtelenítettem, fehérneműt válogattam és óvszereket dugdostam mindenhová, hogy bármilyen helyzetben legyen kéznél egy.

Elég ciki, talán szánalmas is, hogy ennyire akartam. De még annál is jobban akartam.

Közben azért féltem is tőle. Egyrészt az üzleti kapcsolatunk visszavonhatatlan kinyírására készültem. Másrészt ez a fickó minden bizonnyal okkal szingli negyven felett, tökéletes testtel, sármos arccal és lehengerlő stílussal.

Vagy csak rám várt egész életében.

Nem volt egyszerű úgy összepakolni egy kisebb táskába, hogy minden élethelyzetre felkészüljek. Ha megtörténik, hol fog megtörténni? A hátsó ülésen? Egy pokrócon a mezőn? Vagy nálam, miután hazahoz? Eljutunk oda egyáltalán?

A stressz akkor hágott a tetőfokára, amikor megírta, hogy kora délután indulunk. Azt továbbra sem tudtam, hová. Nem igazán mertem megkérdezni, mit vigyek magammal. Attól tartottam, hülyének néz, amiért túlkomplikálom a dolgokat, és még el is rontom az egészet. Azzal nyugtattam magam, hogy csak szólna, ha valami speciális felszerelésre lenne szükség.

Rémesen, fájdalmasan izgultam. Hol légszomj tört rám, hol olyan erős hasgörcs, hogy a nappali szőnyegén fetrengtem, hol pedig valami furcsa, nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Mint valami rossz előérzet. Ami persze teljesen normális, amikor az ismeretlenbe rohan az ember.

Ezúttal nem a kocsinál, hanem a ház bejáratánál várt. A háta mögött összekulcsolt kézzel, hátrazselézett hajjal, rózsaszín üvegű napszemüvegben. A jómód és a kiszámíthatatlanság sugárzott róla. A nyugalom és a megfoghatatlanság.

Engem pedig egyszerre öntött el az a jól ismert, ágyékig hatoló forróság és a bizonytalanság jeges hulláma. Mintha kettévágtak volna. A hátam és az agyam baljós jeleket küldtek. A mellkasom és onnan lefelé minden más viszont türelmetlenül vibrált.

– Hová megyünk? – kérdeztem kissé még elszorult torokkal, hogy oldjam a feszültséget.

Mármint az enyémet, mert rajta semmi ilyesmi nem látszott.

– Amiatt ne fájjon a fejed – válaszolta sejtelmes félmosollyal.

Igyekeztem viccesen lazának tűnni. Nem tudom, sikerült-e.

– Azt sem tudhatom, hogy szárazföld vagy víz?

A félmosolya nem tűnt el, miközben megcsóválta a fejét. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, és intett, hogy szálljak be. Amint beült mellém, megszólalt a telefonja. Megforgatta a szemét. Egy darabig meredten nézte a kijelzőt. Látszott rajta, hogy vacillál, mit tegyen. Aztán felvette.

– Bocsánat, egy perc – tátogta felém.

Az egy percből végül negyvenöt lett. Ha jól értettem, az ügyvédjével beszélt egy hajó eladása után felmerült problémáról. Nem értettem pontosan, hogy ő perel-e, vagy őt perelik, de elég feszülten beszélt. Az egykori ügyfelét végig csak „szarevőnek” nevezte, ami miatt alig bírtam visszatartani a nevetést. Mindössze annyit vettem ki a beszélgetésből, hogy „az ilyet jól móresre kell tanítani”, de még az sem derült ki, mi a probléma.

Amikor befejezte, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. Ő pedig, mintha mi sem történt volna, ismét lehengerlően mosolygott rám.

Nem árultam el neki, hogy jártam már annál a kastélynál, ahová vitt. Thessa hozott el egyszer bennünket egy amolyan elvonulásfélére. Mivel szállodaként is működik, megint úrrá lett rajtam a félelem. Görcsös ujjakkal markoltam az ülés szélét, amikor megálltunk a parkolóban.

– Innen vezet egy rövid túraútvonal a kilátóhoz, ahonnan belátni az egész környéket. Utána, ha van kedvünk, meg is vacsorázhatunk itt. Vagy ahol jólesik.

Megnyugtatott a bársonyos hangja és az, amit mondott. Nem szobára hozott, hanem egy mesés helyre, ahonnan kirándulni indulunk. Beszélgetünk, gyönyörködünk a tájban, és még az sem biztos, hogy a parkolónál közelebb megyünk a szállodához.

Kicsit megviselt ugyan az állandó izgalmi állapot az időnként beütő páni félelemmel együtt, de legalább egyértelművé vált: nem akar megfektetni.

Még.

Szóval sétáltunk. Felmásztunk a kilátóba. Kiláttunk. Lemásztunk, megint sétáltunk. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, időnként összeért a kezünk. Beleborzongtunk. Én legalábbis biztosan. Azután kinyitotta nekem a kocsiajtót. Már épp beültem volna, amikor megfogta a könyökömet, visszalökte az ajtót, magához húzott és megcsókolt.

Amilyen hirtelen jött, olyan intenzíven merültünk el benne. Történhetett volna mindez romantikusabb helyen is, mégis a kocsi oldalának dőlve éreztem kereknek a világot. A szája kemény volt és langyos. Nem ilyennek képzeltem, de amit művelt vele, az mesteri volt. Hosszan, szenvedélyesen csókolóztunk. Ki akartam élvezni minden pillanatát, mielőtt véget érne.

Fogalmam sincs, miért szólaltam meg egyáltalán, hiszen nem volt mondanivalóm, de kicsúszott a számon:

– De kár, hogy mennünk kell.

Anélkül, hogy akár egy centire is eltávolodott volna, a nyakamba lehelte:

– Nem kell mennünk sehová, ha nem akarunk.

A keze erőteljesebben, türelmetlenebbül mozdult rajtam. Nem mertem visszakérdezni. Egyszerűen elindultunk a kastélyszálló bejárata felé. Néhány perccel később egyetlen mozdulattal rántotta le az ágyról a vörös bársonytakarót, díszpárnástul.

Végre elmúlt a szorongás, és átadhattam magam annak, amire már olyan régen vágytam. Ő pedig mindent megtett, hogy felejthetetlen élmény legyen.

Mindig, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, megállt. Hűsítő levegőt fújt a tarkómra vagy oda, ahol úgy érezte, túlságosan felforrósodtam. Aztán egészen másképp folytatta. Ha jól sejtem, bemutatta a teljes repertoárját. Soha életemben nem szeretkeztem ilyen hosszan.

Sőt. Eszembe sem jutott volna újra és újra megállni, majd valami egészen más pozícióban folytatni. Pedig azt gondoltam, eddig is megadtam a módját az együttléteknek. Általában a partnereim is. De Ben…

Addig húzta, amíg azt nem éreztem, hogy könyörögni akarok neki a gyönyörért.

Később lementünk vacsorázni. Ha jól sejtem, a vacsora benne volt az árban. Természetesen nem kérdeztem semmit. Az étteremben sajnos ismét úrrá lett rajtam az a különös, baljós érzés. Valószínűleg azért, mert Ben már előre lefoglalta a szobát, miközben próbált spontánnak tűnni.

Ugyanakkor teljesen logikus lépés volt a részéről. Ha csak egy százalék esély is volt rá, hogy beadjam a derekam, még szép, hogy bebiztosította magát. Egy tehetős üzletember nem fog az erdőben, szúrós gallyakon, félig letolt gatyával üzekedni.

De még a jól bevált hátsó ülésen sem.

Vacsora után még egyszer átvettük a délután tanultakat, csak más sorrendben. Hiába merültem ki fizikailag, nem aludtam jól. Folyamatosan kattogott az agyam. Akkor most egy közel húsz évvel idősebb fickó csaja vagyok? Ez egy kapcsolat? Olyan igazi, felnőtt cucc? Anyukánál ebédelős? Közös baráti társaságos?

Időnként ömlött rólam a víz, és azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. Aztán sikerült megnyugodnom: még csak egy, pontosabban két együttléten vagyunk túl. Ráadásul simán lehet, hogy ő is a lazább kapcsolatok híve.

Erről persze nem beszéltünk. Ma délre már itthon voltam, most pedig izgulhatok, mit hoz a holnap. A szó legszorosabb értelmében.