Az első bejegyzés a szuper kényelmes, velúrhuzatos fotelomból. Bár, ha végiggondolom, hogy a következő hat hónapban ki sem látszom majd a melóból, lehet, hogy egy ideig ez az utolsó is. Megnyertük ugyanis a fordítási pályázatot, amit a régió legnagyobb telekom cégéhez adtunk be. Egészen pontosan: megnyertem.
Legyünk őszinték, rajtam kívül senki sem dolgozott rajta érdemben. Thessa például elfoglalt volt. Vagy legalábbis nagyon igyekezett annak látszani. Közben időről időre elmondta a szokásos mondatát, hogy nélkülem lehúzhatná a rolót. Az ikrek eleve hadakoztak az egész pályázat ellen. Szerintük ekkora volumenű munkát a meglévő ügyfelek mellett csak új emberek felvételével lehetne megoldani. Nyilván magukból indulnak ki. Kíváncsi vagyok, mit szóltak péntek este, amikor Thessa kiküldte nekik az örömhírt. Azt, hogy neki azonnal dollárjelek kezdtek ugrálni a szemében, nem kétlem. Thessa számára minden létező dolog kizárólag pénzben fejezhető ki. Valamiért vagy fizetünk, vagy nekünk fizetnek. Ennyi.
Kedden egyedül mentem úszni. Senki sem jött velem. Adele tárgyalásra készül a főnökével. Az aktuális védencük hobbiból kocsikat tör fel. Mark állítólag valami szuper appot fejleszt, de szerintem csak lusta. Sofia meg gondolom nem akar velem kettesben lenni, úgyhogy valami S.O.S. beesett ivartalanító műtétre hivatkozott. Ha Mark nem jön valahová, Sofia is azonnal lemondja. Mintha külön-külön nem is lenne életük. Bezzeg pénteken hamarabb lelépett az állatorvosi konferenciáról, nehogy nélküle ünnepeljük meg az új fotelomat. Nem is tudom, mi jár a fejében. Azt hiszi, újra össze akarok jönni Markkal? Mintha nem értené, hogy sose voltunk egy pár. A kollégiumi egészségügyi szex nem számít kapcsolatnak. Ráadásul több mint két éve feküdtünk le egymással utoljára.
A szokásos melegszendvicspartira Adele érkezett először. Lihegve, vacogva, nedves orral vetette magát a fotelomba. Sűrű, fekete frufruja a sapkától izzadtan tapadt a homlokára.
– Azta, micsoda kényelem! El tudnám viselni én is. Főleg ezt a kilátást a folyóra.
– Ahhoz el kellene kötöznöd egy saját lakásba.
– Azzal még várok. Szerintem a szakvizsga után is maradok még egy évet otthon.
Felvontam a szemöldököm. Eddig nem erről volt szó.
– Nem lesz az sok?
Nagyot szippantott. Beletúrtam a zsebembe, és kivettem egy papírzsebkendőt. Az arca elé tartottam.
– De. Kurva sok lesz. – Kifújta az orrát. – Csak egyszerűen sajnálom albira pazarolni a pénzt. Ráadásul fél óra alatt bent vagyok a városban.
– Annyira más egyedül, mindenkitől függetlenül élni…
– … könnyen beszélsz örökölt lakással – vágott a szavamba gorombán.
Kikerekedett a szemem.
– Adele, baszki. Meghalt az apám. Persze, oké, alig tartottuk a kapcsolatot, de akkor is. Egy ember élete árán jutottam lakáshoz.
– Jó, bocs – vetette oda kelletlenül.
Sosem volt erőssége a bocsánatkérés. Főleg, ha meg volt győződve róla, hogy igaza van. Fizettem ezért a lakásért? Nem. Neki csak ez számított.
Örültem, amikor megszólalt a csengő.
– Meghoztuk a vízálló ragtapaszt – rázta meg a dobozt Mark. – Látnod kellett volna a kedvenced fejét, amikor meglátott minket a patika ajtajában.
Letekerte a nyakából a hosszú sálat, amely közben állig érő hajából néhány tincset is magával rántott.
– A Morcos? – nevetett fel Adele. – Még mindig ott dolgozik? Legutóbb nem láttam, azt hittem, végképp kikészültek az idegei.
– Semmi baja – legyintett Mark. – Pont olyan mogorva, mint mindig.
– Megforgatta a szemét? – kuncogtam.
– Kétszer is – vágta rá büszkén Sofia. Párás, vékony keretes szemüvegét puha, pamutfelsője aljába törölte. – Méghozzá miattam, mert odakönyököltem a pultra és vigyorogtam rá.
– Mondjuk az elég durva túlzás volt részedről – vetette oda Mark. – Kicsin múlt, hogy nem szóltam rád.
Sofia vállat vont.
– Szerintem megérdemli, hogy időnként húzgáljuk a bajszát. Igazán lehetne kedvesebb…
Most egy jó ideig megint kerülnöm kell a gyógyszertárat, ha jót akarok magamnak. Morcos még a márványpadlót is felgyújtja a tekintetével, ha meglát. Megvárom, amíg elfelejti Sofia szemtelenkedését.
Miután elfogytak a szendvicsek, hajnalig beszélgettünk, pedig mind fáradtak voltunk. Amikor azonban szóba került, hogy szeretnék pár új bútort a nappaliba, mindhárman azonnal lakberendezőnek érezték magukat. Olyan elánnal tervezgették a lakást képzeletben, mintha legalábbis az övék lenne. Fájt a szívem megmondani, hogy a kanapét már megrendeltem.
Rohadtul ki fognak akadni a színén.