Ludmilla a macaronrecept fölé görnyedve támaszkodott a konyhapultnál. María-José az ételszínezékeket rendezgette.
– Mondd csak, Ludmilla, hogy viseli Israel a költözést?
A német asszony felegyenesedett. Arcán büszke mosoly jelent meg.
– Én még sosem láttam ilyen határozottnak és lelkesnek.
María-José ősz szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Tényleg? – csodálkozott. – Semmi sértődés, semmi morgás?
– Semmi. Mondom, olyan hévvel rohangál egyik ingatlantól a másikig, mint valami húszéves. Méreget, tervez, számolgat, katalógusokat búj… Mintha kicserélték volna.
Az idős cukrász arcán az értetlenség és az öröm váltakozott. Mintha sejtszinten támadt volna benne zűrzavar: most akkor örülni kell, vagy felháborodni? Valami jót mondott Ludmilla… vagy épp ellenkezőleg?
– Ezt most nem értem – sóhajtotta. – Mi történik itt?
– Az, aminek már harminc éve meg kellett volna történnie – vágta rá Ludmilla. – Jobb későn, mint soha.
– Na jó, de mégiscsak egy válás… Ludmilla szórakozottan vállat vont.
– Tudod, drágám… legalább valami jó is kisült abból a sok szarból, ami ebben a komplexumban történt. Nem tudom, miféle erők munkálkodnak efölött a nyolc ház fölött, de az biztos, hogy kellett egy sor bűntény ahhoz, hogy két vénember végre elváljon… ráadásul ilyen boldogan…
– Van valakije?
Ludmilla felnevetett.
– Israelnek? Ugyan! Örül, hogy végre egyedül lehet, és azt csinál, amit akar. Nem kell neki nő!
– Na és te?
Ludmillába belefagyott a szó. Először falfehér lett, keze megremegett. Aztán lassan égő pír kúszott fel sűrű ráncai közé. Vállát félénken felhúzta, egészen a füléig.
– Én… – suttogta. – Öregasszony létemre… ne bolondozzunk már.
María-José szája elnyílt, szeme elkerekedett.
– T-te… – dadogta. – Te totál belezúgtál Estebanba! – visította.
– Cssss – intette le sietve Ludmilla. – Még meghallja valaki!
A cukrász összecsapta a tenyerét, majd a szájára tapasztotta.
– Ne dramatizáld túl, kérlek – krákogta Ludmilla. – Még semmi sem biztos.
– Nagyon igyekszem, de most túl izgatott lettem… Igyunk erre egy kis mandulalikőrt!
– Aztán majd megint órák múlva ébredünk fel a kanapén, csorgó nyállal – nevetett Ludmilla, de a keze már a konyhaszekrényben kutatott a likőröspoharak után.
– Szerinted a szlovákok is ezért költöznek el? Ők is válnak? – váltott témát María-José.
– Á – legyintett Ludmilla. – Azok csak béreltek – tette hozzá gúnyosan. – Elfogyott a pénzük, ennyi. Túl nagyot akartak a semmire. Nem is tudom, Dajana mit képzelt. Takarítónőként luxuskomplexumban lakni? Jó vicc.
*
Fűszeres sült illata töltötte be az udvart. Carlos háza felől könnyű szellő szállt, körbehordozva a grillezett óriásgarnéla és a zöldségek ínycsiklandó aromáját. A kerti asztalon ezúttal csak két teríték várta, hogy Esteban és Carlos helyet foglaljon.
– Milyen csendes most a komplexum – mosolygott Carlos. – El sem tudom képzelni, mi lesz ezután. Úgy teszünk majd, mintha semmi sem történt volna? Ted majd besegít Pablónak füvet nyírni? A hollandok meg Pauline legjobb barátai lesznek?
Esteban a szlovákok háza felé pillantott.
– Először is beköltözöm oda – bökött a szomszéd ház felé. – Aztán elhívom Ludmillát randizni a tetőteraszra. Fél év múlva feleségül veszem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd vállat vont. – Hogy a többiek mit kezdenek magukkal… nos, az már egyáltalán nem az én dolgom.