Emily naplója – 23. bejegyzés

Sejtszinten

Rájöttem, hogy nekem még nem volt dolgom igazi férfival. Olyannal, aki tetőtől talpig férfi a nap huszonnégy órájában.

Egyik délelőtt megszólalt a kaputelefon. Futár állt lent. Csomagot hozott.

A cím fölé mindössze ennyit írtak: Emily

Némi értetlenkedés után átvettem. Óvatosan bontottam ki a külső csomagolást. Egy távcső volt benne. Semmi más. Se levél, se feladó. Fogalmam sem volt, kitől érkezhetett. A dobozát sem nyitottam ki. Letettem az előszobába, hátha jelentkezik valaki, aki rossz címre küldte. Bár a nevem alapján erre nem sok esély volt.

Nem sokkal később csörgött a mobilom. Ben. Lefagytam.

Mi van, ha azért hív, hogy megint kioktasson? Hogy részegen nem küldözgetünk negyven feletti férfiaknak idióta üzeneteket.

Az első pillanatban fel sem akartam venni. Végül győzött a kíváncsiság.

– Van ablakod a folyóra? – kérdezte szokatlanul izgatott hangon.

– Persze. Miért?

– Fogd gyorsan a távcsövet, és nézd a vizet! Siess!

Az izgalom, ami a hangjából áradt, rám is átragadt. Gondolkodás nélkül a dobozért rohantam. Feltéptem, kikaptam belőle a távcsövet, és néhány ugrással már az erkélyen is voltam.

– Na? – sürgetett.

– Várj... – lihegtem, miközben a telefont a fülem és a vállam közé szorítottam, és kétségbeesetten próbáltam beállítani a távcsövet.

A szívem akkorát dobbant, hogy beleremegett a mellkasom.

A szám elnyílt.

A kék jacht volt az.

– Basszus... – suttogtam rekedten.

– Látod? – kérdezte szinte kifulladva.

– Igen... – leheltem.

– Ne téveszd szem elől! Mindjárt utolérem!

Néhány másodperccel később nagy sebességgel feltűnt mögötte egy motorcsónak. Elhúzott mellette, majd amikor már jóval túljutott rajta, hirtelen megfordult, és szemből közelítette meg.

Valahol mélyen tudtam, hogy ez nem valódi üldözés. Az agyam mégis készségesen elhitte, amit a szemem látott. Remegtem az izgalomtól. Szinte elfelejtettem levegőt venni.

A motorcsónak végül a jacht mellé húzódott.

– Megvan! Visszaszereztem! Most eltűnök egy időre. Van még egy kis dolgom... – hadarta, és mielőtt bármit mondhattam volna, bontotta a vonalat.

Én pedig csak álltam ott, és a vizet bámultam. Arra sem emlékszem, láttam-e, ahogy a két hajó eltűnt a szemem elől.

Egyszerre sokkolt és villanyozott fel.

Napokig azt hittem, kínos helyzetbe hoztam magam.

Ő közben ezt szervezte.

Mosolyogva forgattam a kezemben a távcsövet.

Ilyen tényleg létezik?

*

Óriási erőfeszítésembe került innentől kezdve a munkára koncentrálni. Legszívesebben azt mondtam volna neki: Figyelj, Ben, ez most baromira nem jó. Augusztus végéig nyugalomra van szükségem. Bírj ki még másfél hónapot, kérlek. Utána mindenféle kalandban benne vagyok, csak most ne zaklass fel.

Közben persze tűkön ülve vártam a következő lépését. Egyértelmű volt, hogy a nagy hajórablásnál nem ér véget a történet. Ben nem végez félmunkát.

Pénteken végre megkönyörült rajtam, és küldött egy fotót a kék jachtról.

„Minden oké. Visszaszereztem, és meg is tartom neked. A naplementét már láttad róla. Kíváncsi vagy a napfelkeltére is? Ha igen, szombaton kora reggel megmutatom.”

Zsibbadtan, lángoló arccal olvastam el újra meg újra. Valahányszor odaértem, hogy „és meg is tartom neked”, felgyorsult a szívverésem. Életem legszebb, legizgalmasabb félmondata.

Pedig nem is akarok tőle semmit.

Öreg.

És amúgy is belebonyolódtam Ryanbe. Már ha ezt egyáltalán bonyodalomnak lehet nevezni. Azóta sem keresett. Jó, egyszer írt, hogy elutazik nyaralni a gyerekekkel.

Mindezek tetejébe bejelentkezett Adele is, hogy beszélni akar velem. Kurvára nem volt kedvem hozzá, de jól ismerem. Ha nem megyek bele, előbb-utóbb úgyis visszaforgatja rám az egész szemétséget, és a végén még én leszek a hibás. Nem fűlt a fogam ehhez az újabb színjátékhoz, de túl akartam esni a békülésen. Szükségem volt a barátnőmre. Ennyi mindent már nem bírok el egyedül.

Az alvásidőm fixen öt órára csökkent. Az ingerküszöböm pedig a béka segge alá. Rettegtem, hogy Adele látogatása ordibálásba vagy hajtépésbe fullad. Feltételezem, ő is sejtette ezt, mert ezúttal szinte lapos kúszásban, félénk mosollyal közeledett felém. Megint hozott ebédet Dave étterméből. Ezúttal meg is nézte, mi van a dobozokban.

Borsókrémleves, tonhalsteak grillezett zöldséggel, desszertnek pedig eperhab került az asztalra. Mintha mi sem történt volna, nekiláttunk. Amíg ettünk, csak hétköznapi dolgokról beszélgettünk.

A feszültséget szinte harapni lehetett.

– Kérsz kávét? – kérdeztem az utolsó falat után.

Úgy tett, mintha elgondolkodna.

– Van hozzá rumod is? – kérdezte könnyedén.

Felszaladt a szemöldököm.

– Honnan lenne? Kizárólag gint tartok itthon. Meg Mark borait.

Elhúzta a száját.

– Öntsünk bele gint?

– Fúj! Megőrültél? – Kivettem a konyhaszekrényből a mesés díszüveget. – Ezt nem lehet csak úgy elpancsolni.

Kikapta a kezemből. Nagyot löttyent benne az ital.

– Baszki… Honnan van neked ilyened?

Büszkén kihúztam magam, aztán elővettem a hozzá való poharakat is.

– Megkaptam az első adag lóvét. Extra jutalommal megfejelve. Veled akartam felavatni. Csak hát…

Erőtlenül előrebicsaklott a feje.

– Tudom, baszki. Egy picsa voltam. Egyszerűen kikészít a szakvizsga, Dave ribanc titkárnője, meg hogy a saját melóm mellett az övét is rám tolja. Sajnálom. Teljesen kikészültem idegileg.

Összeszűkült a szemem, ahogy hallgattam. A végére már csak egy keskeny résen át figyeltem a heves hadonászással kísért hárítást.

Szóval a szakvizsga. Dave. A titkárnő.

Ő nem.

Most sem.

Sosem.

– Én is rohadtul kimerültem ám – mondtam halkan. – Alig alszom már.

Felvonta a szemöldökét, mélyen behúzta az állát.

– Nem tudod beosztani az idődet, vagy mi?

Nem akartam hinni a fülemnek.

– Tudod, hogy bejött a hajókereskedő katalógusa… – meg kellett állnom, mert ahogy kimondtam, kellemes bizsergés futott végig rajtam. Megköszörültem a torkom. – Szóval az pluszban jött a telekomos munka mellé.

– Azt nem te csinálod már évek óta? – kérdezte élesen.

– De.

Értetlen fintor ült ki az arcára.

Feladtam. Úgysem érti. Vagy nem akarja.

Vannak az ügyvédek, az orvosok meg a multicégek felső vezetői. Szerinte csak nekik lehet igazán sok munkájuk. Mindenki más csak úgy tesz, mintha dolgozna.

Eszembe jutott, mennyire ledöbbent, amikor a közgazdász diplomám után szakfordítói végzettséget is szereztem. Azt hittem, azóta másképp néz rám. Ezek szerint tévedtem. Még mindig csak egy fordító vagyok. A pillanat töredékéig arra gondoltam, hogy megpróbálom megértetni vele, hogy mekkora felelősség a katalógust határidőre elkészíteni. Aztán elengedtem. Augusztus végéig nincs dráma. Majd utána rendbe teszem a kapcsolataimat. Addig mindenkire a képességeihez mérten támaszkodom.

– Jól van – zárta rövidre Adele. – Koncentráljunk a nyárra. Jövő héten egyik este csinálhatnánk nálad egy könnyű vacsorát. Olyan szép ilyenkor kint ülni az erkélyen.

– Szuper ötlet – bólintottam.

Max lemondom.

*

Péntek éjjel egyszerűen nem jött álom a szememre. Remegtem az izgalomtól. Vagy a kimerültségtől. Már magam sem tudom. Hajnalig csak bámultam a plafont. Ki akartam festeni a szempillámat, hogy kicsit szebbnek érezzem magam, de ahogy hozzáértem, ömleni kezdett a könnyem, szóval letettem róla.

Onnantól, hogy megláttam Bent a kocsija mellett, egészen addig, amíg hazahozott, mintha valami különös, delejes álomban lebegtem volna. Az illata. A karjának ereje, amikor felsegített a hajóra, majd később újra, amikor lesegített róla. A hangja, ahogy finom bizsergéssel végigfutott a gerincemen. Néha azon kaptam magam, hogy a száját nézem. A széles, férfias állkapcsát. A sűrű, egészséges haját. A napfelkelte gyönyörű volt, de csak díszlet maradt a sejtszinten végigsöprő érzések mögött.