A pont, amikor teljesen elveszted a józan eszed
Természetesen nem fogadtam meg Adele tanácsát, és nem mentem be az irodába. Nem vallottam színt, és nem kértem segítséget. Thessa pedig, gondolom, lezártnak tekinti az ügyet.
Addig osztottam-szoroztam, hogy szinte percre pontosan beosztottam az időmet. Mármint az elképzelt jövőben, mert ugye, ha a korábbi éveket veszem alapul, még van pár napom, mielőtt Ben rám önti a hajókatalógust.
Annyi, hogy a heti nagyjából másfél napnyi szabadidőm nullára csökken. Vagyis napi két óra pihenő a hat óra alváson felül. Négy és fél hónap. Nem a világ. Fegyelmezett munka mellett megoldható.
Ismét megnyomtam az első napokat, hogy majd lazíthassak legalább szombat este a többiekkel. Minden a terv szerint haladt: feszített munkatempó, guggolás a teraszon, esténként háztömb kör – kizárólag sötétedés után, amikor a gyógyszertár fixen zárva van, és nem kell észrevennem senkit.
Csütörtökön, mivel szokatlanul csendes volt a házak közötti kis park, séta után leültem egy padra, és csak élveztem a langyos estét. Épp azon gondolkodtam, hogy ideje lenne végre legyantázni a lábam, amikor a semmiből előtűnt a karatés apuka.
– Nicsak, egy varázslólány – állt meg előttem farmerdzsekiben és egész bensőmet simogató, finom illatfelhőben.
Ismét elnehezült a szempillám, és mélyen a lábam között újra jelentkezett az a furcsa, meleg húzódás.
Fel kellett állnom.
– Nem egy tornateremben kellene ajtónyitást oktatnod kisgyerekeknek?
Halkan, gurgulázva nevetett.
– Ma nincs edzés. Ma vadászni megyek, hogy ne haljak éhen – intett a fejével a tömb másik végében lévő éjjelnappali felé.
Annak ellenére, hogy egészen addig totálisan megfeledkeztem róla, teljesen természetes mozdulattal húztam elő a közel kéthetes, fél cseresznyés energiaszeletet a pulcsim zsebéből.
– Épp most vettem le a tűzhelyről a specialitásomat – nyújtottam felé komoly arccal. – Ha gondolod, egyél egy tányérral, de vigyázz, mert forró.
– Hűha, ki nem hagynám – lelkendezett, majd kikapta a kezemből.
Egyetlen harapással eltüntette a szájában. Elismerő hümmögések közepette rágta egy darabig, majd nagyot nyelt.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a szikkadt, feltehetőleg már pulóverízű, általam megkezdett maradékot ette. El is borzadtam, de a tudat, hogy ketten ettünk egy energiaszeletet, még erősebben végigfuttatta rajtam azt a meleg, zavarba ejtő érzést.
– Add csak ide – nyúltam a csomagolás után –, rajta van a recept, nehogy elfelejtsem, ha újra megkívánnám.
Játékosan elkapta a kezem, a tenyerembe tette a papírt, majd gyengéden ráhajtogatta az ujjaimat.
A puha, langyos érintés forrón áradt szét az egész testemben. Beleremegtem.
– Fázol? – súgta.
Kétlem, hogy ne tudta volna pontosan, mi okozta. A tekintetem a szájára siklott, és képtelen voltam levenni róla. Nem engedte el a kezem. A légzésünk lassan valahogy összehangolódott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ugyanabban a ritmusban vesszük a levegőt. Óriási erőfeszítésembe tellett, hogy ne hajoljak közelebb.
Másra sem tudtam gondolni, csak arra, milyen lehet egyszerre érezni a száját az enyémen, a farmerdzsekit és a vékony, fehér pólót a tenyerem alatt. A szemöldököm is meggyűrődött a visszafojtott vágyakozástól. Annyira megkívántam.
– Menjél ám a boltba – suttogtam.
– Ahhoz el kellene engednem a kezed. De azt meg nem akarom.
Kész. Végem volt.
Úgy vetettem magam a szájába, mint valami fuldokló. A nyelvem türelmetlenül kereste az övét, a kezem pedig fékezhetetlenül kapaszkodott belé, gyűrve a pólót, a farmerdzsekit – bármit, amit elért. A következő pillanatban már a puha bőrét akartam simogatni.
Aztán egyszer csak a számba kuncogott.
Hátrébb húzódtam, és kíváncsian fürkésztem az arcát. Sok mindenre számítottam, de nevetgélésre nem. Önfeledt mosollyal nézett vissza.
– Ma reggel még nem is sejtettem, hogy ilyen tartalmas napom lesz. Egy falat zsebízű valami és egy falat te – lelkendezett.
A pillanat elszállt.
Nem haragudtam, inkább csak nem értettem, mi ütött belé. Aztán megsimogatta az arcomat.
– Én szoktam esti mesét mondani a gyerekeknek akkor is, ha nincsenek velem – súgta zavartan.
Kicsit elérzékenyültem. Na nem attól, hogy milyen cuki apuka, hanem attól, ahogy mondta. Szinte szabadkozva. Imádnivaló volt.
Ugyanakkor – és tudom, hogy szemétség –, ott és akkor kurvára nem érdekelt, ki ő, mi ő, amikor nem velem van.
Csókolózni akartam.
És szexelni.
Mivel nincs gyerekem, és egyelőre olyan messze vagyok tőle, mint Makó Jeruzsálemtől, valahogy nehezen tudom megérteni, hogy egy videóhívásos esti mese miért erősebb egy fergeteges szeretkezés lehetőségénél. Valahol mélyen persze tudom, hogy ez a dolgok rendje, és pontosan ezért kellett ezt választania. Ettől lesz jó ember.
Csak másrészt most is itt ülök felizgatva, kielégületlenül, és Adele spéci vibrátorára gondolok.
Annyira megkívántam ezt a karateedzőt, hogy az már szinte fáj. Szétfeszít, hogy nem tudok egyszerűen odamenni hozzá, és magamra rántani. Nem lennék ennyire az őrület határán, ha nem csókol meg. Vagyis – nincs ezen mit szépíteni – ha nem csókolom meg.
Ráadásul az is baromi idegesítő, hogy az esti mese után nem jött fel a hatodikra, és nem ordította el magát:
– Varázslólány! Gyere elő! Hadd tegyelek magamévá úgy, hogy kettéálljon a füled!
Ehelyett be kellett érnem a barátaimmal. Tegnap este megtartottuk a szokásos melegszendvics-partit. Sofia – aki tényleg egy igazán jó ember – úgy érkezett, hogy mindent előkészített, nekünk már csak be kellett pakolni a szendvicssütőbe. Hozott mellé ízlésesen tálalt zöldségeket, mártogatósokat is. Komolyan mondom, leesett az állam. Pedig, ha tippelnem kellene, hogy négyünk közül ki húzza a legkeményebben az igát, akkor egyértelműen ő lenne. És valljuk be: életek függnek a tudásától. A héten például egy ékszerteknőst műtött. Számomra ez teljesen felfoghatatlan.
Ő meg ezek után hazamegy, és szendvicseket meg mártogatóst készít.
– Dumáltam a haveroddal – vetette oda Mark vacsora közben.
Megállt bennem az ütő, mert csak arra tudtam gondolni, hogy a karateedzővel beszélt. Még meg is szédültem.
– Kivel? – tette fel Adele helyettem is az égető kérdést.
– Hogy is hívjátok? Mérges képű?
– Morcos? – szólt közbe Sofia.
– Ja, az. A gyógyszerész.
Megkönnyebbülten legyintettem. Kit érdekel az a frusztrált barom.
– Csak már rohadtul elegem lett belőle – folytatta Mark, mit sem törődve azzal, hogy láthatóan teljesen máshol járok. – Tényleg, baszki, rohadt idegesítő, hogy pofákat vág meg szurkapiszkál, mint valami elhanyagolt satrafa. Úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy most tulajdonképpen mi zavarja jobban: az, hogy fiatalabbak vagyunk nála, vagy az, hogy többet keresünk.
Kiesett a kés a kezemből.
– Mondd, hogy csak viccelsz…
Mark kihívóan nézett a szemem közé.
– Nevetek?
– Nem – nyögtem.
– Na, akkor tudod, hogy kurvára nem viccelek. És tényleg nagyon elegem van abból, ahogy pofákat vág rád… – Ahogy kimondta, lángra gyúlt az arca. – …és ránk – tette hozzá sietve.
Riadtan néztem Sofiára. Vállat vont.
– Engem nem zavar. Én időnként csak azért is hozzá ugrok be valamiért, és direkt hatóanyagokat sorolok. Sőt, néha vivőanyagokat meg bevonórétegeket is, csak hogy idegesítsem, és az orra alá dörgöljem, hogy orvos vagyok.
Azon, hogy Mark engem akart védeni, nem akadt fenn. Vagy csak úgy tett, mintha nem zavarná. Bánt ez az egész. Mert Sofia tényleg jó lány. Remélem, egyszer igazi barátok is lehetünk.