Végre lett igazi neve
Thessa kedden reggel hívott, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. Negédes szavaitól fel-le futkosott a hideg a hátamon. Ismerem Thessát. És bár felnézek rá, tudom, hogy számító ribanc. Minden és mindenki felett ott lebeg a szemében az illető pontos, pénzben kifejezhető értéke. Most fontos vagyok neki, mert ekkora lóvét egyik fordítója sem hoz a konyhára, mint én. Ettől függetlenül ezerrel keresi az utódomat. Ebben biztos vagyok. Egyszerűen nem akarja, hogy ennyire szüksége legyen rám. Még nem találta meg, mert azt látnám rajta.
Azzal is tisztában van, hogy elcsesztem, és nem számoltam Bennel. Kényelmesen hátradőlve, a szájába popcornt tömve várja, miként oldom meg. Ha jól sejtem, a többi fordítónak már egy hete a legjobb barinője. Folyamatosan kérdezgeti, beszélteti őket. Tudni akarja, hogy a háta mögött kiszervezem-e valamelyiknek a meló egy részét.
Valahol mélyen maga sem hiszi, hogy megtenném, mert ismer. Inkább beleszakadok, de nem teszek olyat, ami kiszolgáltat neki vagy bárki másnak.
Mivel vasárnap Bennel és a katalógusával álmodtam, nem ért meglepetésként a hajókereskedő szerdai e-mailje. Mintha csak megérezte volna, milyen reménytelen helyzetbe hoztam magam.
Ilyen kusza, elcseszett anyagot még életemben nem láttam.
Először csak hitetlenkedve görgettem fel-le az oldalakat, aztán tehetetlen bőgésben törtem ki.
Utána megnéztem a határidőt.
Még jobban bőgtem.
Aztán megittam két nagy pohár gin-tonicot, és sírtam tovább.
Jó lett volna felhívni Adele-t vagy Markot, de nem vágytam sem kioktatásra, sem szexuális ajánlatokra.
Aztán beugrott: Morcos.
A kis rohadék, aki azt hiszi, a seggünket vakarászva éldegélünk vígan, amíg ő valami nélkülözhetetlen munkát végez. Az is eszembe jutott, hogy hónapokig nem kellene a gyógyszertár felé mennem, miután Mark csak még jobban elmérgesítette a helyzetet.
Belenéztem a tükörbe.
Na, pont ezt a gyűrött, rémesen fáradt arcot kellene az orra alá dörgölnöm.
Erre vagy irigy?
Ez az, amitől megnyugszol? Hogy másokkal sem bánt kesztyűs kézzel az élet?
Nyavalyás.
Papucsban, melegítőben, kinyúlt pólóban mentem le a patikába. A karma pedig azonnal munkába állt, mert jó hosszú sort kellett kivárnom.
– Miben segíthetek? – kérdezte fájóan ridegen, mintha még sosem látott volna.
– Nem tudok aludni. Esetleg van valami nyugtató hatású tea vagy ilyesmi?
– Tea vagy ilyesmi?
– Nem tudom.
– Miért nem tudsz aludni? Fáj valamid?
– Kiesett két kollégám, és bevállaltam az ő munkájukat is. Egyetlen szabadnapom sincs fél évig.
A tekintete a pultra siklott. Ujjaival türelmetlenül dobolt rajta.
– Értem. Szóval fáj valamid?
– Nem – súgtam elfúló hangon.
Lendületesen hátat fordított, és a polcrendszer távolabbi végéhez ment. Lehajolt, kihúzott egy nagy fiókot, és kotorászni kezdett benne. A kivett zacskót méregetve, komótosan sétált vissza hozzám.
Letette elém a teakeveréket.
– Citromfű. Biztos segít. Más valamit adhatok?
„Igen, baszki” – gondoltam. „Némi együttérzést és kedvességet.”
– Nem, köszönöm.
– Szuper.
Már a vizet forraltam, amikor hirtelen összerántotta a gyomromat egy gondolat:
Mi lett volna, ha belebotlok a karateedzőbe?
Felnevettem. Azt sem tudom, hogy hívják. Basszus, ez eddig tényleg ennyire lényegtelen volt? Mégis meddig fogjuk egymást karateedzőnek meg varázslólánynak hívni? A mosoly lassan lehervadt az arcomról. Beugrottak a gyerekei.
Akarok én egy csúnya, gonosz mostoha lenni?
Hiába próbáltam elhessegetni, szomorú arcú kisfiúk és kislányok táncoltak a szemem előtt. Szemrehányó tekintetek. Könnyek.
Jó, az anyjuk él. Mostoha nem lennék. De akkor mi? A másik néni? Ó, baszki.
Öt éves a kisfiú. Óvodás. A kislány meg elsős. Esti mese.
A halántékomra szorítottam a kezem. Ó, baszki, de hülye vagyok. Minek kellett a szájába másznom?
Elővettem a gint, hogy töltsek, de szerencsére valami tudatalatti fék megállította a kezem.
Hiába kaptam most a nyakamba ezt a sok szart, muszáj koncentrálnom. Muszáj csinálnom. Csak pár hónap.
Azután majd ráérek baromságokon agyalni.
Egyébként tényleg sokkal jobban aludtam a citromfűteától. A guggolásokat alkalmanként harmincra növeltem, a sétát viszont továbbra is mellőzöm. Pedig jólesne végre lemenni a folyópartra egy kicsit. Olyan szép az idő. Csak leheveredni valahová, hallgatni a madárcsicsergést, érezni a finom napsugarakat az arcomon…
*
Ma reggel felhívott Mark.
– Felugorhatok pisilni?
Azt hittem, rosszul hallok.
– Tessék?
– Rohadtul kell, és most dobtam ki Sofiát a fogorvosi ügyeleten. Hadd szaladjak már fel!
Még mindig nem akartam felfogni, mi történik.
– A rendelőben nincs mosdó?
– Ez most komoly? – csattant fel sértődötten.
– Csak nem értem…
– Mit? Hogy miért nem szálltam ki a rendelő előtt, ahol soha nincs szabad parkoló, és miért nem kísértem be kézen fogva a felnőtt csajomat?
Nem mertem megkérdezni, miért nem pisilt otthon indulás előtt, mint minden normális ember.
– Persze – adtam meg magam. – Rendben.
Résnyire nyitottam az ajtót, aztán visszaültem a gép elé. Pár perc múlva azonban újra hívott.
– Gyere már le, kérlek, nem működik a kód!
– Mi az, hogy nem működik?
– Nem tudom, de behugyozok! – ordította a fülembe.
Vörös köd borította el az agyamat. Csak mielőbb ott akartam lenni, ahol Mark, hogy elküldhessem a bús francba, amiért nem képes békén hagyni.
Csattogva szedtem a lépcsőfokokat. A lift még csak eszembe sem jutott.
Ahogy azonban megláttam az üvegen át, nyomorultan és kétségbeesetten, rögtön megsajnáltam. Eltorzult képpel toporgott a bejárat előtt.
Beengedtem.
Elviharzott mellettem, és hívta a liftet. Már majdnem bezáródott az ajtó, amikor a karateedző megjelent a semmiből, maga után húzva a két gyereket, és beugrottak a felvonóba. Épp csak összezáródtak az ajtók, amikor előrántott egy gyűrött névjegykártyát a zsebéből, és lángvörös arccal felém nyújtotta.
– Kérdezted a múltkor, hol tartom az óráimat. Ugye te mondtad, hogy hoznád a fiadat? – hebegte.
Úgy kaptam ki a kezéből, mintha attól kellett volna félnem, hogy valaki elhalássza előlem.
– Ja, ja, köszi – hadartam.
Kurva liftek. Olyan gyorsak.
*
– Kivel kever ez a balek téged? – nevetgélt Mark, miután végzett a fürdőben.
Vállat vontam. Lehajtottam a fejem, nehogy meglássa az arcomat. Szinte fájt, úgy égett.
– Honnan tudhatnám?
– Mindenesetre jó poén, hogy elvetted tőle – vigyorgott. – Majd kapkodhatja a fejét, ha összefut azzal, akinek szánta.
Megveregette a vállamat, adott egy puszit a homlokomra, aztán visszabújt a cipőjébe.
Mire felocsúdtam, már ott sem volt.
Tényleg csak vécére jött.
Tényleg nem akart zavarni.
Tényleg szemét vagyok, hogy mindig a legrosszabbat feltételezem.
A névjegykártya viszont… A legcukibb dolog a világon. Hány napja hordhatta a zsebében, ha ilyen viseltes?
Ryannek hívják. És már tudom a telefonszámát…