Csak egy üzleti ebéd
Vasárnap éjfélig vártam, hogy Ryan felhív vagy legalább ír valamit, és baromi nehezen álltam meg, hogy ne küldjek neki legalább egy „jó éjt”-et. Büszke vagyok magamra, hogy kibírtam.
Nem tudom, mekkora lehet közöttünk a korkülönbség, de még ha nem is sokkal idősebb nálam, az élettapasztalatbeli távolság óriási. Fogalmam sincs, hogyan megy ez az ismerkedés a gyerekeseknél meg az elváltaknál.
Ráadásul meg sem tudom beszélni senkivel. Tartok Adele és Mark csípős véleményétől. Főleg Adele aggaszt, mert Mark ugye minden férfira féltékeny, aki a közelembe kerül.
Bezzeg Ben, a hajókereskedő felhívott, ha akartam, ha nem. Az a rémes ötlete támadt, hogy ebédeljünk együtt, és beszéljük meg a katalógust. Mégis mit kell azon megbeszélni? Eddig még soha nem állt elő ilyen hülyeséggel. Ezeket mindig Thessa intézi. Ő imádja az ilyen üzleti ebédekkel összekötött bájolgásokat.
Óvatosan meg is jegyeztem a fickónak, hogy jobb lenne, ha Thessát keresné. Mégiscsak ő a főnök, vele egyeztessen.
Már épp örültem, hogy leráztam, amikor bejelentkezett az én drága főnökasszonyom.
– Te tényleg elhajtottad Bent? – esett a torkomnak.
– De hát te vagy a főnök! Jól is néznénk ki, ha én mennék vele ebédelni.
– Egy kicsit lehetnél nyitottabb, Emily. Ráadásul gondolhatod, mennyi időm van most ilyesmire. Győzök helytállni így, hogy nem vagy itt.
Megdöbbenve tátottam el a számat. Még jó, hogy nem látta, ahogy hápogok a levegőbe.
Hogy mi van? Nem vagyok ott? Meg ő nem ér rá? És én mégis mi a tökömet csinálok szerinte? Körmöt reszelgetek?
– Azt hittem, szereted ezeket az üzleti találkozókat – válaszoltam szárazon.
Unottan sóhajtott a telefonba.
– Van egy férfi, akivel randizgatok.
Ó, baszki, Thessa. Most komolyan? Tényleg ennyire önző picsa vagy?
– Eléggé el vagyok havazva a telekomos melóval meg a katalógussal. Egyszerűen nekem sem fér bele… más nem tudna menni?
– Mégis ki? – förmedt rám durván. – Valamelyik zsíros hajú, kitérdelt farmeros kolléganődre gondolsz? Hogy engedhetnék Ben közelébe egy olyat?
Szerintem ilyenkor fel sem fogja a saját szavai súlyát. Ráadásul azokról az emberekről beszél, akik a szekerét tolják. Akiknek a legújabb autóját köszönheti. Meg a bazi drága, metálfényű körmeit.
– Megmondom neki, hogy ott, a közeledben keressen valamit – zárta rövidre.
Rohadt ideges lettem.
Gondolkodás nélkül hívtam Adele-t.
Már kicsörgött, amikor belém hasított a felismerés: mi van, ha épp a bíróságon van, én meg arról akarok panaszkodni, hogy ebédelni akar vinni valami milliomos?
– De jó, hogy hallom a hangod – csilingelte.
A szívemhez kaptam, úgy meglepődtem az örömén.
Nagyon jól esett.
Főleg tőle, aki elég fukar a kedves vagy dicsérő szavakkal.
– Adele, baszki, segítened kell. Nem tudnál felugrani valamikor? Fizetem a taxit, csak gyere el egy kicsit, jó?
– Baj van? – kérdezte riadtan.
– Nem, dehogy. A hajókereskedő el akar vinni ebédelni…
– Az a gazdag pasas? – szakított félbe izgatottan.
– Aha… – nyöszörögtem.
– Úristen, de kurva nagy szerencséd van! – ujjongott.
– De… – hebegtem. – Ez csak egy üzleti ebéd vagy mi a fene.
– Csak küldd azt a taxit most az irodához – lihegte.
Na igen. Ez Adele világa. Gazdag, befolyásos üzletemberek, politikusok, elegáns helyszínek, ruhák, drága italok. Engem meg a víz is kiver ettől. Nem mintha nem szeretném a pénzt meg a jólétet, de ahhoz, hogy valaki otthonosan mozogjon ilyen körökben, szerintem születni kell. Vagy olyannak kell lenni, mint Adele. Az ügyvédek biztosan már az egyetem alatt magukba szívják ezt a fajta igényt. Bár ők mégis valami különös kiszolgáló személyzetei ennek a társadalmi rétegnek. Az ő stiklijeiket kell elsikálni. Az ő pénzüket tanulják meg elrejteni vagy tisztára mosni.
Amekkora szar alak Dave, nem is csodálkoznék, ha ezért ragaszkodna ennyire az én dörzsölt, pengeéles eszű barátnőmhöz.
*
Adele úgy robbant be a lakásba, mint valami buldózer. Épp csak köszönt, és már tépte is fel a gardróbom ajtaját. Az összes vállfára akasztott blúzt megragadta, és az ágyra hajította. A fejemhez kaptam.
– Css! – emelte fel az ujját. – Sőt. Menj is ki. Ne zavarj!
Legyező kézmozdulattal jelezte, hogy tűnés kifelé a saját hálószobámból.
Egyszerre volt vicces és abszurd.
Bár még csak kora délután volt, kevertem magunknak egy italt. Fiatalok vagyunk. Miénk a világ. Megtehetjük.
Lehuppantam a kanapéra, és vártam, hogy Adele megszülje a számára tökéletes outfitet.
Jó tíz perc múlva feltépte a háló ajtaját, és drámai mozdulattal elém tartotta a választott ruhát. Felvontam a szemöldököm.
– Ennyi? – kérdeztem csalódottan. – Bézs kosztümnadrág és fehér szaténblúz?
– Pontosan – jelentette ki teátrálisan Adele. – Ez üzleti ebéd. Nem nézhetsz ki úgy, mint valami könnyű ribi.
– Sosem nézek ki úgy, mint egy könnyű ribi… – kértem ki magamnak sértődötten.
– Nem. De azt sem szeretnénk, hogy azt higgye, meg is dughat.
– Adele, cseszd meg, miért hinné azt?
– Mert ki vagy éhezve. A húsos szájú gyerek óta nem csináltad. – Elgondolkodva számolgatott az ujjain. – Azaz jó pár hete éhezel, Ben pedig jó pasi. Követem az oldalát.
Nem hittem a fülemnek.
– Ez komoly? Téged érdekel az a majom?
Adele megforgatta a szemét. Majd, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy ki ő és hol vagyunk, a dohányzóasztalon álló poharak felé csettintett kettőt.
Hátravetett fejjel nevettem a képtelen helyzeten. Adele sokkal jobban akarja ezt az ebédet, mint én. A kezébe adtam a poharat, és vigyorogva vártam, hogy néhány perc alatt fejbe vágja.
Ezt szeretem Adele-ban. Időnként olyan, mint a pokróc, de baromira kiszámítható.
A pohara gyorsan kiürült, és az állandó elfojtástól szenvedő igazi énje a felszínre tört.
– Úgy irigyellek a húsos szájú miatt… most meg ez a Ben!
– A kettő nagyon más világ – hívtam fel rá óvatosan a figyelmét.
– Tudom, de akkor is! Az egyik jön, a másik megy, csak úgy adják egymásnak a kilincset…
– Nem adják! Ben az ügyfelem – értetlenkedtem.
Adele felém tartotta az üres poharat. Némán elvettem tőle, és készítettem egy másik italt.
– Pont mint az autótolvaj…
– Pff – szakadt ki belőlem a megrökönyödés. – Hogy jön ez ide?
– Hát csak úgy – nyávogta.
Le kellett tennem mindent a kezemből. Néztem, ahogy az én szigorú ügyvéd barátnőm veszettül dörzsöli a mellkasát, miközben párás tekintettel mered a semmibe.
– Adele! – szóltam rá keményen. – Te ráizgultál a húszéves kölyökre, aki kocsikat tör fel brahiból? – Jaj, ne beszélj már hülyeségeket – válaszolta vontatottan.
Egy szavát sem hittem.
– És mégis mi tetszik egy majdnem tíz évvel fiatalabb bűnözőben?
Adele lehunyta a szemét.
– Szerintem fogja az épp aktuális csaját, lesöpri az íróasztaláról a papírokat, aztán feldobja a tetejére, és ott…
– Mikor szexeltél utoljára? – szakítottam félbe könyörtelenül.
Riadtan megrázta a fejét. Nem nézett rám.
– Hát… most… épp van egy kis gond odalent.
Nem válaszoltam. Tehát már megint összeszedett valamit. És nyilván nem attól a szent életű Dave-től. Gondolom, a buszon kaphatta el.
Nem akartam tovább faggatni. Taxiba ültettem, és hazaküldtem. Baszódj meg, Dave.