A gazdagok nappalija
Már a gondolattól, hogy tényleg találkoznom kell a hajókereskedővel, hányinger tört rám. Jobban izgultam, mint annak idején valami brutális szóbeli vizsga előtt. Mi a fenéről lehet egy gazdag, idős emberrel beszélgetni? A pénzről? Jó nagy baromság az a szaténblúz. Olyan pisztolytáskát növesztek az idegtől, hogy öröm lesz nézni…
Időben is úgy hiányzott ez az egész, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Nem elég, hogy ökölbe szorult kézzel alszom azt a keveset, amit sikerül kigazdálkodnom, még jó pár értékes órát dobhatok a kukába, mert Thessa egy önző liba. Remélem, a fickó, akivel randizik, legalább jó hatással lesz rá, és valami kedves, kezes bárányt farag belőle. Vagy simán elmenekül, ahogy az elődei is tették.
Szerda reggel végre felhívott Ryan. Először arra gondoltam, hogy kicsit csípősre veszem, és teszek valami megjegyzést az eltűnésére. Miután azonban azt kérdezte, ráérek-e, olyan eszeveszetten megkívántam, hogy minden más gondolat elszállt a fejemből. Szerencsémre alig pár perc múlva már a kanapén szeretkeztünk vadul, kapkodva. Mint kiderült, sietnie kellett. Azért, mielőtt lelépett, elmélyülten csókolóztunk az ajtóban, és az legalább olyan jól esett, mint előtte a szex.
Pedig gondoltam rá, hogy megmondom neki: nem erre vagyok ám. Nehogy azt higgye, bármikor felugorhat egy gyors menetre, amikor épp szükségét érzi. Aztán meggondoltam magam. Nekem is baromi jól jött. És azt sem bántam, hogy utána perceken belül már lefelé suhant a lépcsőn. Majd később lelkifurdalásom lesz miatta, de most éppen így a jó.
Miután kisimult idegrendszerrel állhattam neki a készülődésnek, a hányinger elmúlt. A gyomrom persze maradt görcsben, hogy érezzem, igazán élek. Eszembe jutott a videó, amin a csaj tisztasági betétet ragaszt a blúz hónaljrészébe az izzadság felszívása végett, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Más nem hiányzik, mint hogy azon izguljak, mikor esik ki. Egy tisztasági betét. A blúzomból. Egy elegáns étteremben.
Ben, ahogy sejtettem, kifogástalan öltözékben, friss frizurával és egy luxusautóval jött értem. A puha, világos bőrülés azonnal beszippantott. Őszintén szólva, onnantól már az sem különösebben érdekelt, hová visz.
– Képzeld, ahová megyünk, ott mindössze pár asztal van – búgta bársonyos hangján.
„Az klassz” – gondoltam. „Minden nyelés jól fog hallatszódni a csendben.”
Úgy bólintottam, mintha értékelném, és nem épp a pánik kezdene lassan eluralkodni rajtam.
– Jó barátom a tulaj – folytatta lágy baritonján.
Simán el tudnám képzelni szinkronszínésznek valami természetfilmben. Sokszor beszéltünk már telefonon, vagy futólag az irodában, de egészen más volt ilyen szűk térben ülni mellette, belélegezni a krémes, mégis férfias parfümillatát. Annak ellenére, hogy már jóval negyven fölött járhat, kifejezetten férfias. Ha idősebb leszek, biztos az ilyen típusú fickók fognak tetszeni.
Azt viszont nem tudom megállapítani, hogy jóképű-e.
Az étterem inkább hasonlított egy gazdag ember nappalijára, mint olyan helyre, ahová enni járnak az emberek. Mindössze öt asztal állt benne, körülöttük bézs és törtfehér textillel bevont, kényelmes székekkel, amikbe az ember legszívesebben azonnal belesüppedt volna. A tompa, aranyos fények miatt minden puhának és drágának tűnt. A ruhám színvilága tökéletesen beleillett a képbe. Örök hálám Adélnak, amiért ennyire ráérzett.
Bár minden asztalnál ültek, senki nem nézett felénk. Én a helyükben biztosan jól megbámultam volna az újonnan érkezőt, hiszen az ilyesmi érdekes. Úgy látszik, a gazdagokat magukon kívül nem érdekli semmi. Olyan szempontból viszont jó volt, hogy nem mértek végig gyanakvó tekintettel: „Ez a csaj nem is közénk való.”
Ben hozzá sem ért az étlaphoz. Bár az én kezem automatikusan elindult a fehér, bőrkötésű könyv felé, félúton megállítottam a mozdulatot, és úgy tettem, mintha csak egy nem létező szöszt akarnék leseperni róla. Nem tudtam, mire véljem.
– Barátom – búgta az asztalhoz érkező, hozzá hasonló korú férfinak. – Hadd mutassalak be benneteket egymásnak – intett felém.
Kezet nyújtottam, és bár igyekeztem az arcára koncentrálni, a tekintetem újra meg újra a világoskék pólója felállított gallérjára siklott. Miért kell azt a nyomorult ruhadarabot úgy hordani? Az valami megkülönböztető jelzés a magasabb társadalmi csoportba tartozók részére? A nevét természetesen azonnal el is felejtettem.
– Mit készítettél nekünk? – kérdezte Ben a férfit.
A szemöldököm azonnal magasra szökött. Rémülten lehajtottam a fejem, nehogy észrevegyék a megrökönyödésemet. Azt hittem, elsüllyedek. De mégis honnan kellett volna tudnom, hogy ő a szakács?
– Természetesen a kedvencedet: vajpuha borjúszűzet karamellizált hagymakrémmel és rozmaringos burgonyával.
– Mmm – morogta lehunyt szemmel Ben. Majd rám nézett. – Ilyet még biztosan nem ettél, Emily. Nála senki sem bánik jobban a borjúval. Sőt, állítom, hogy semmivel sem. Őstehetség, meglátod.
Elismerő mosollyal bólintottam. Nem esett nehezemre, hiszen óriási megkönnyebbülés volt, hogy az étel neve számomra is teljesen érthetőnek bizonyult. Már nem kellett attól szoronganom, hogy egyetlen szót sem értek majd abból, ami az étlapon áll.
– Önnek is megfelel? – kérdezte a galléros szakács.
– Tökéletesen, köszönöm.
– Van friss limonádénk, hozhatok, amíg vártok? – nézett Benre.
Ben lelkesen bólogatott, én pedig nem értettem, miért nem engem kérdez először.
– Remek. Máris küldöm a pincért, hogy felvegye az italrendeléseteket.
Hogy mi? Rökönyödtem meg újra. Ezúttal szerencsére jobban tudtam kontrollálni az arcmimikámat, meg sem rezzentem. Diszkréten vettem egy mély levegőt, majd hátradőlve lassan kifújtam. Úgy döntöttem, inkább elengedem az egészet, és megpróbálok sodródni. Olyan mindegy, ki és mit tesz elém.
Hol egy hagyományos kinézetű pincér, hol a divatmagazinból szökött szakács jelent meg az asztalnál. Mindenre kínosan figyeltek. Ben fontos ember lehet.
– Szeretsz vitorlázni? – kérdezte Ben két falat tényleg vajpuha borjú között.
A forróság lassan, de kíméletlenül öntötte el az arcomat.
– Nem tudom, még sosem… – csuklott el a hangom.
Mintha szégyellnem kellene, hogy még nem adódott rá alkalom! Mérges voltam magamra.
Ben lassan csóválta a fejét.
– Ez pedig nem maradhat így. Ha elkészül a kiadvány, és lemegy a kiállítás, elviszlek vitorlázni, rendben?
Inkább hangzott közlésnek, mint kérdésnek.
Azt hiszem, ennek a férfinak meggyőződése, hogy mindenkivel jól kijön. Nem kételkedik benne, hogy szimpatikus, és bárkivel azonnal megtalálja a közös hangot. Fel sem merül benne, hogy a másik esetleg nem akar vele programot szervezni.
Egyébként én sem tudnék egyetlen okot sem mondani arra, miért ne mennék vele vitorlázni.
Miután megnyugodtam, ebéd közben már úgy éreztem magam a társaságában, mintha régi jó ismerősöm lenne. Hála az égnek, nem hozta szóba többet a katalógust. Nem kérdezte, hogy állok vele.
Vicces lett volna lazán odavetni:
– Á, még sehogy. De majd csipegetek rá időt a másik projektemből, és akkor talán összejön. Kis szerencsével.
Aztán kortyolni egy jó nagyot a híres házi limonádéból, tele eperrel és mentával.