Tizenöt perc szünet

A gondosan megterített asztal láttán Paul megtorpant. Összevonta a szemöldökét, és lassú mozdulattal megvakarta a fejét. Fényes, fekete bőr aktatáskáját letette a hozzá legközelebb lévő székre.

Egész másként ült most az asztalnál. Ezúttal nem kimerülten, ingerülten rogyott le a kényelmetlen műanyag székre (túl keskeny a háttámlája). Hanyagul rákönyökölt. Kicsit távolabb csúsztatta az előtte lévő műanyag tálcát.

Nem hallotta, amit a nő mondott. A felesége száját figyelte: a rúzs nélküli ajkak körüli apró ráncok táncát. Talán mert rendszerint barnáspirosra festi, fel sem tűnt neki eddig, hogy itt-ott már nála is megjelentek a szarkalábak.

– Ünneplősbe mész? – kérdezte Kira az anyját.

Előző nap, amikor megígérte neki, hogy segít neki kiválasztani a tökéletes ruhát és a kiegészítőket hozzá, valami egyszerűbbre gondolt.

– A picsába – sziszegte Tímea, miközben kétségbeesetten rángatta a szűk, méregzöld szaténnadrágján lévő kis zseb cipzárját, hátával a mosdó falának támaszkodva.

– Milyen csinos ma az én legkedvesebb recepciósom – villantotta meg hollywoodi mosolyát a fiatal férfi.

„Mit szólnál egy kávéhoz, amíg a gyerekek edzenek?”

Istenem, de béna. Este hatkor kávé?

Az első igazi ajándék egy fiútól.

Ráadásul nem is akármilyentől, hanem egy menő, jóképű sráctól. Egy szivárványszínű hajgumi. Nem az a silány fajta, hanem vastag, prémium darab.

– Tudtad, hogy romokban van Alexandráék házassága? – kérdezte Tímea a barátnőjét.

– Honnan veszed? – kerekedett el Bea szeme az izgalomtól.

– Anyuci, lehet nekem is műkörmöm?

– Dehogy lehet!

– Naa, kérlek... – búgta szelíden a tizenkét éves kislány.

– Csak tönkremennének a körmöcskéid a ragasztótól – próbálta meggyőzni észérvekkel az anyja.

– És ha csak most, egyszer kipróbálnám? Egyetlenegyszer? Úgyis nyár van...