Jelenet a meséből, amelyben a királylányt elrabolta a sárkány. A királylány szökést tervez, a sárkány nászt.

A legjobban azt szeretem, amikor csak úgy suhannak a vakítóan szép színcsóvák. Mint valami üstökös, mindegyik kis golyó maga után húz egy fényes csíkot.

– Kislányoknak almalé, nagyfiúknak szőlőlé – teszi elénk a maszatos poharakat a pultos néni.

Nem bírom tovább. Hiába próbálom, nem megy. Elindul felé a kezem – vagy inkább tolom –, hogy megérintsem a combját, de félúton megállok. Pedig rövid szoknya van rajta.

Az a bajom Bobbal, hogy cinikus, szarkasztikus rohadék. Arról nem is beszélve, hogy sunyi. Épp amikor már azt hinnéd, jóban vagytok, minden rendben köztetek, akkor talál be valami aljassal.

Több mint két hónapja kaptam rá. Bevallom, sosem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Velem. Hiszen én más vagyok, különleges. Engem nem lehet csak úgy gúzsba kötni és rabul ejteni.

Az óvatos hangok belesimultak Szofi álmába. Az öltözködés mással össze nem keverhető surrogása, az övcsat halk, fémes csilingelése, majd az ajtó halk koppanása egy ruhaüzlet próbafülkéjébe repítette.

A gondosan megterített asztal láttán Paul megtorpant. Összevonta a szemöldökét, és lassú mozdulattal megvakarta a fejét. Fényes, fekete bőr aktatáskáját letette a hozzá legközelebb lévő székre.

Egész másként ült most az asztalnál. Ezúttal nem kimerülten, ingerülten rogyott le a kényelmetlen műanyag székre (túl keskeny a háttámlája). Hanyagul rákönyökölt. Kicsit távolabb csúsztatta az előtte lévő műanyag tálcát.

Nem hallotta, amit a nő mondott. A felesége száját figyelte: a rúzs nélküli ajkak körüli apró ráncok táncát. Talán mert rendszerint barnáspirosra festi, fel sem tűnt neki eddig, hogy itt-ott már nála is megjelentek a szarkalábak.