A szülinapi partira Jenő kizárólag a tantestület néhány tagját hívta el és a gyerekkori barátját. Egyik kolléganője jelezte, hogy viszi magával a barátnőjét is, ha Jenőt nem zavarja. A matektanárnő ugyanis kinézett egy lányt a már régóta szingli szülinaposnak. A társaság tagjai mind a harmincas éveik elején jártak, egyikük sem volt még házas. A leghosszabb kapcsolattal a történelemtanár Péter és a párja, Melinda, az énektanár büszkélkedhetett. Ők már három éve jártak együtt.
Jenő nem igazán találta a helyét a világban, még kereste önmagát. A régi vágású, elegáns, kicsit hóbortos szerepet próbálta magára erőltetni. Abban bízott, egy ilyen figurát jobban fognak kedvelni és tisztelni a diákok, mint azt a sértődékeny, bizonytalan lelket, aki legbelül volt. Ennek megfelelően társasjáték partival készült a meghívottaknak.
Péter megmosolyogta az asztalra készített játékokat, de örült, hogy feltehetőleg sokat fognak nevetni a délután során. Melinda az egyszerűség kedvéért azt gondolta, amit Péter. Neki mindegy volt, mit csinálnak. Péterről amúgy is sugárzott a magabiztosság, és mindig tudta, mi a jó és a helyes. Ha a kedvese valami butaságot mondott vagy tett, azonnal figyelmeztette szelíd, de ellentmondást nem tűrő hangon. Melinda hamar megtanulta, hogy előbb mindig nézzen a párjára, mielőtt megszólal vagy tesz valamit. Lelke mélyén Jenő is irigyelte Pétert, amiért neki nem kellett szerepet játszania. Sokan ugyan egy hólyagnak tartották, ami a fiatalembert láthatóan nem zavarta.
Kolléganője és a barátnő, akit Jenőnek szánt, késve érkeztek. Mire a két fiatal megérkezett, a társaság már javában játszott. Péter fölényes stílusa azonnal szemet szúrt az újonnan érkezett idegennek. A többiek már megszokták az évek során, nem zavarta őket. Jenőhöz hasonlóan ők is irigyelték az önbizalmát. A partik egymást követték egészen sötétedésig, amikor a sok nevetéstől fáradtan dőltek hátra. Péter kíváncsian fordult a lehetséges randipartner felé.
– Te is tanár vagy?
– Dehogy is – csúszott ki a vendég száján –, az nem nekem való szakma!
Minden tekintet rászegeződött.
– Ezt hogy érted?
– Túl stresszes, nem bírnám.
– Mi van? – horkant fel Péter.
– Óriási a nyomás. Ki kell vívnod a gyerekek és a szülők tiszteletét egyaránt, ráadásul nem hibázhatsz, mert utána nem mosod le magadról, hogy hülye vagy.
Péter ingerülten rázta a fejét.
– Most őszintén… olyan stresszesnek tűnünk? Úgy érzed, feszültek vagyunk?
– Nem, dehogy, csak…
– Akkor meg nem tudom, miről beszélsz – vágott ingerülten a szavába. – Amúgy meg – váltott lekezelő hangnemre Péter – pár apró trükkel az ember könnyen levezeti a feszkót, ha akarja. Én például egy radírt teszek a zsebembe, és ha olyan a helyzet, azt morzsolgatom. Tökéletes nyugtató, és senki sem veszi észre, hogy mit csinálsz. Csak annyit látnak, hogy magabiztosan, zsebre tett kézzel sétálgatsz.
– Hány radírt morzsolsz el egy héten? – kérdezte halkan a randipartner.
– Mit tudom én… ötöt vagy hatot.
– Tehát naponta legalább egy egészet?
– Ja, kábé.
A szobában döbbent csend lett.
Péter egyetlen szempillantás alatt lett irigyeltből szánt. A fiatalember fel sem mérte szavai súlyát.
– Sokkal jobban szeretsz a kutatásaidról cikkeket írni, mint tanítani – jegyezte meg óvatosan Melinda.
– Persze, jó hogy. Csak akkor senki sem tudná, hogy ki vagyok. Egy név lennék, aki senkit sem érdekel.