Emily naplója – 31. bejegyzés

Magánterület

Még most sem hiszem el, hogy vége. Nemcsak a melónak, hanem úgy általában ennek a hétnek.

Azt reméltem, hogy pénteken normális időben végzek. A tervem az volt, hogy felhívom Bent, és belenyögöm a telefonba, mennyire kívánom. Ő persze azonnal hozzám rohan, és a lakás minden pontján magáévá tesz. Ehelyett éjfél előtt tíz perccel, kibőgött szemmel sikerült elküldenem az utolsó anyagot. Fáradt voltam, dühös, és úgy sajnáltam magam, hogy semmire sem vágytam. Vetkőzésre a legkevésbé.

Bennek csak annyit üzentem:

Kész. Holnap végre látlak és érezlek is…

Meg sem vártam a választ. Lefeküdtem aludni. Az álom persze nem jött a szememre. Zakatolt az agyam, mindenféle szarsággal gyötörtem magam.

Mi van, ha nem vagyok elég jó Bennek? Hiszen ő maga mondta, hogy a férfiak gazdag és gyönyörű nőkről álmodnak. Már biztosan rájött, hogy én egyiket sem mondhatom el magamról. Tudja, milyen körülmények között élek, és azt is, hogy az elmúlt félévben körömszakadtáig dolgoztam, márpedig a gazdagoknak aligha kell ilyesmit csinálniuk. Miért kell egyáltalán a pénzről beszélni?

Ha mégis elvesz, el kell adnom a lakásomat, és bele kell tennem az árát a közösbe? És ha elválunk? Akkor majd mindent felezünk, vagy csak a lakásom árát kapom vissza? Lehet, hogy addigra már csak valami lukra futja egy putriban. Oda kell majd vinnem a gyerekeket? Fogja őket támogatni? Vagy jön a gyönyörű, gazdag húg, elhúzza a száját, aztán elmarja tőlem őket?

Ki a fasz beszél ilyenkor a fejemben? És miért csak ilyen szörnyűségek jutnak az eszébe? Alig pár hete vagyunk együtt, én pedig máris attól rettegek, hogy kopasz seggel kerülök az utcára, ha elválunk.

Felkeltem, töltöttem magamnak egy pohár bort. Az majd elálmosít, gondoltam. Kiültem a teraszra, és néztem a város fényeit. Meg a kivilágított folyópartot. Imádom a vizet, de akkor persze Ben hajói jutottak eszembe róla, meg a milliós vállalkozása.

Az a bizonyos, várva várt éjszaka, amiről fél éve fantáziáltam, rémesen sikerült.

Ben meglepetése is bevitt egy jó kis gyomrost. Összejövetelt rendezett a tiszteletemre a szűkebb baráti körével. Ennél rosszabbat ki sem találhatott volna. Bevallom, amikor először szóba hozta a meglepetést, azt hittem, valami meghitt, kettesben töltött programra gondol, lehetőleg négy fal között. Sok-sok simogatással és gyengédséggel.

A négy fal meg is volt. Csakhogy Ben házában, ahol addig még nem jártam.

A kertváros egyik szebb részén lakik egy földszintes, mediterrán stílusú házban. Az utca felé félkörívben hajló, vajszínű homlokzat néz, keskeny ablakokkal és terrakottaszínű tetővel. Maga az épület hosszan benyúlik a telek belseje felé, kívülről azonban semmit sem árul el a valódi méretéről. Először meg is nyugodtam.

Amikor viszont átértünk a keskeny előtéren, leesett az állam. Nem mintha szerény agglegénylakra számítottam volna, de az előtér mögött egyetlen hatalmas térbe nyílt össze a nappali, az étkező és a konyha. Az udvar felőli fal szinte teljes egészében üvegből állt, így a ház valósággal belefolyt a világos kővel burkolt teraszba és a kertbe.

Minden olyan volt, mintha egy lakberendezési katalógusból emelték volna át. Kevés bútor, tágas, világos terek, néhány tökéletesen elhelyezett, formatervezett dísztárgy. A konyhában a legmodernebb – és valószínűleg a legdrágább – gépek simultak a falba épített szekrények közé. Mogyoróbarna fa, vajszínű textíliák és fehér falak mindenütt.

Ridegnek mégsem tűnt. Otthonosnak viszont annál kevésbé. Sehol egy ledobott pulóver, egy félig olvasott könyv vagy egy ottfelejtett bögre.

Gyönyörű volt, az biztos. Csak inkább látszott tökéletesen berendezett bemutatóteremnek, mint olyan helynek, ahol valaki tényleg él. Nem sokkal később azt is megtudtam, miért.

Ben négy házaspárt hívott meg, és az éttermes barátját, aki séfként az egész vacsoráról gondoskodott. Pár nélkül érkezett, viszont három felszolgálót is hozott magával. Megterítették az asztalt, elrendezték az ételeket és mindent, ami még kellett, aztán diszkréten eltűntek.

Ceciliát nem úsztam meg, bár legalább józanul érkezett.

– Na, és hogy tetszik a kis magánlakja? – kérdezte, amint meglátott.

Az állával az udvar túloldala felé bökött. Bután követtem a pillantását. Az udvart U alakban ölelte körbe a ház: a nagy, üvegfalú nappalival szemben egy jóval kisebb épületrész nyúlt a kert felé. Addig azt hittem, garázs vagy valami vendégház. Csak ekkor vettem észre rajta a széles teraszajtót, és azt is, hogy a nagyobbik szárny végéből induló folyosó oda vezet.

– Szép…

Fülsértően felvihogott.

– Nem is láttad még, igaz?

Értetlenül néztem rá. Kínomban hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem a súlyomat.

– Most vagyok itt először.

Még hangosabban nevetett.

– Ó, baszki, ne mondd, hogy ez a lány be sem mehet oda!

Azzal elfordult tőlem, és mintha a teste már megszokta volna a bizonytalan járást, hintázó léptekkel igyekezett Benhez.

Akkor értettem meg, hogy a hatalmas nappali, az étkező meg a konyha csak a ház társasági része. Ben valódi lakrésze valahol a folyosó végén kezdődött. Talán ott tartotta a félbehagyott könyveit, a ledobott pulóvereit és az ottfelejtett bögréit is. Már ha voltak neki ilyenek.

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem. A séf észrevehette, mert a konyhából odaintett magához.

– Gyere, nézd meg, miket készítettem.

Képzeletben mind a tíz körmömmel belekapaszkodtam a megmentőmbe. Úgy tűnt, neki sincs senkije. Pedig ő is olyan, mintha valami divatmagazinból lépett volna elő.

Nem értem.

Cecilia pikk-pakk behozta a lemaradását. Nem sokkal később már krémes, csúszkáló hangon szórakoztatta a többi feleséget. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy esélyem se legyen hozzájuk csatlakozni. Mondjuk eszem ágában sem volt.

A másik három nő nem ivott. Az egyikük hosszú, fekete hajú, szemüveges, tipikus irodalomtanár. Úgy nézett ki, mintha folyton fintorogna, és szinte kizárólag olyan jelzőket használt, mint a borzasztó, rémes, szörnyű, proli és rettenetes. Az ő közelségére egyébként sem vágytam.

Egy másik úgy festett, mint egy öreg néni, pedig egyetlen ránc sem volt a bőrén. Még a dús, bongyor haja is olyan volt, mintha egy régi korból felejtették volna itt.

Vicces, de végül a szénné plasztikázott nő tűnt a legszimpatikusabbnak. Neki nemcsak a hangja volt kedves, hanem minden gesztusa, mozdulata és még a tekintete is. Sajnos flegma arcot szabtak neki a sebészek, pedig valószínűleg egyáltalán nem volt az.

Amíg azonban Cecilia totál ki nem ütötte magát és el nem dőlt a kanapé sarkában, nem tudtam velük beszélgetni. Nem is nagyon akartam, de Ben miatt muszáj volt megerőltetnem magam.

A plasztiknőről kiderült, hogy gyógyszerész, és egy magánklinika patikájában dolgozik. A férjének autószalonja van. Nem különösebben nyűgözte le, hogy szakfordító vagyok. Vagy csak az arca nem tudott már semmilyen érzelmet közvetíteni. Leginkább arról kérdezgetett, hogyan ismertem meg Bent, és mióta tart a kapcsolatunk.

Miután az utolsó vendég is elment, és kettesben maradtunk, kicsit feszengtem. Ben egészen másként működött a barátai között, mint velem négyszemközt. Hirtelen nem tudtam, hogyan viselkedjek vele.

Megfogta a kezem, és a szupertitkos lakrésze felé vezetett.

– Gyere. Már nagyon hiányoztál.

Jólesett érezni a karjában feszülő erőt, ahogy szinte maga után húzott. Imádom, hogy ilyen határozott és férfias.

A hálószobája hatalmas, két fala szinte teljesen üvegből áll, mégis kuckósnak hat. A világos társasági rész után meglepett a sötétebb fa, a vastag szőnyeg és az ágyra halmozott rengeteg puha párna. Modern, de otthonos. Egy gardróbszoba és egy mesés fürdőszoba nyílik belőle.

De laknék abban a házban!

– Szóval ez az a hely, ahová nem lehet csak úgy belépni? – súgtam a fülébe, majd az ajkaim közé vettem a fülcimpáját.

– Ühüm – morogta. – Ide nem szoktam beengedni senkit. Ez az én magánterületem.

– Akkor nagy dolog, hogy itt vagyok, ha jól sejtem.

Megcsókolt.

– De még mennyire… Főleg nekem.

Nem tudom, igaz-e, vagy csak szédít, de abban a pillanatban majd szétvetett a büszkeség és a boldogság.