Az autóra fél órát kellett várni a repülőtér pálmafákkal körülvett parkolójában. Elena kicsit csalódott volt a késés miatt, de még sosem látott testközelből pálmát, úgyhogy azokat fotózta addig. Legalább valamit már biztosan fel tud tenni a közösségi oldalaira. Alig várta, hogy beüljenek a cabrioba, és a hajukba kapjon a menetszél.
Carlos Tenerife szájából kilógó cigarettával szállt ki az autóból. Végigmérte a zavartan tébláboló családot. Halvány mosoly suhant át az arcán. Elena határozottságot erőltetett magára, és bemutatkozott a gépjármű tulajdonosának. Albert maradt a háttérben. Hirtelen őt is nagyon érdekelni kezdték a pálmafák.
– Száz euró előleget kérek, az esetleges károkra – közölte Carlos, mielőtt átadta volna a kulcsot.
– Erről nem volt szó – próbált ellenállni Elena bátortalan hangon.
– Mert ez bevett szokás minden olyan cégnél, aki autót ad bérbe. Mégis mit csinálok, ha összetörik az autót?
A család néma maradt. Korábban még sosem ültek bérautóban.
– Na ugye – morogta Carlos.
– Megfulladok a cigiszagtól. Miért nem nyitjuk le a tetőt? – morgott a tizenhat éves fiú.
– Ne türelmetlenkedj már. Ha leérünk az autópályáról, megállunk és lenyitjuk – intette le az anyja.
– Amúgy jó koszos ez a kocsi – jegyezte meg a tizenhét éves lány.
– Vegyél elő nedves törlőkendőt és törölgesd át egy kicsit – torkolta le ingerülten az anyja, miközben hátranyújtotta a kezét a lánya felé, jelezve, hogy neki is kell popsitörlő. Az ő oldalán is ragadt a kapaszkodó.
A tető nem akart kinyílni.
– Miért nem hívjuk fel a fickót? – értetlenkedett a fiú.
– Dehogy hívjuk fel – csattant fel az apa. – Hogy azt higgye, olyan bénák vagyunk, hogy még egy tetőt sem tudunk lenyitni?
– Ha egyszer nem ültünk még ilyen autóban…
– Neki azt nem kell tudni. Nem akarom, hogy szerencsétlen csórónak nézzen bennünket.
A csótányok szétszaladtak, ahogy kinyílt az ajtó. A lány felsikoltott.
– Ne visítozzál – förmedt rá az anyja.
– Nem látod, hogy mekkora dög bogarak vannak itt?
– De, igen, látom. Majd lecsapkodjuk őket.
– Anya, hívd már fel a tulajt, és kérd meg, hogy csináljon valamit.
– Nem fogok mindenen problémázni. Tessék, ide is van készítve a csótányirtó spray. Majd én elintézem. Különben is. Nézzétek, milyen mesés kilátás nyílik az pálmafás udvarra.
– A hirdetésben az áll, hogy óceánra néz…
– Ne okoskodj már annyit fiam – szólt rá mérgesen Elena. Kezdte elveszíteni a türelmét.
Armando Tenerife éppen telefonált, amikor a család odaért. Intett nekik, hogy öt percet kér. Elena türelmesen bólintott. Még sosem ült vitorláson.
– Amúgy szerintem nem igazán lehet a bálnákat a nyílt vízen simogatni… – kezdte a fiú.
– Ha nem fogod be a szádat azonnal, esküszöm, nem viszünk magunkkal! Beülsz a kocsiba és vársz!
– Szerintem igaza van az öcsémnek…
– Te is maradni akarsz?
Armando végre megérkezett. A kezében egy csomag toast kenyeret lóbált, és egy szatyrot pár dobozos itallal. Egy másik, öt fős család is érkezett. A fiú Armando felé fordult.
– Hogyan lehet megsimogatni egy bálnát a nyílt vízen?
– Sehogy. Na, gyerünk.
A hajón már várta őket a kapitány. Amíg kifutottak, Armando hozzálátott, hogy puszta kézzel szendvicseket készítsen. Két szelet kenyér közé egy darab olcsó sonkát és lapsajtot rakott, miközben vidáman belefogott a magyarázatba. Elmondta, miért nem fognak bálnát látni, és hogy reméli, delfint azért igen.
Elenának már mindegy volt. Csak legyen valami, amit lefotózhat, és kiposztolhat.