A délutáni napfény vakítóan csillogott a medence vizén.
– Mi újság, szomszéd? – csilingelte Noud.
Egy hirtelen mozdulattal lehajolt, és felkapott egy hüvelykujjnyi üvegszilánkot a medence felé eső, burkolt közös sávról. A csempe forró volt a talpa alatt.
Adrian a saját teraszán állt karba tett kézzel.
– Ha pénz, akkor az enyém – nevetgélt.
Noud, mint valami trófeát, magasra emelte az üvegdarabot.
– Még jó, hogy nem valamelyik gyerkőc talpában végezte – mondta, miközben lassan megrázta a fejét.
– Hogy kerül oda üveg? – hökkent meg Adrian.
– Jó kérdés – felelte Noud halkan, és szórakozottan forgatta az ujjai között a szilánkot.
A szlovák férfi végül megindult felé, határozott, kimért léptekkel.
– Szólok a karbantartónak – közölte kemény hangon. – Nem ezért fizetjük a közös költséget. Annyi pénzből telnie kellene rendes takarításra minden nap.
Noud homlokán árnyék suhant át.
– Lehet, hogy azóta szórta el valaki…
– A házamtól öt méterre? – csattant fel Adrian. – Ugyan már! Senki sem mászkál itt üveggel a kezében.
– Biztosan nem Dajana ejtett le valamit? Vagy a gyerekek? – vetette fel óvatosan Noud.
– Kizárt – rázta meg a fejét Adrian. – Arról tudnék.
Azzal hátrafordult, és felkiáltott:
– Dajana!
A hangja keményen pattant vissza a falakról, végigfutott az egész udvaron.
Noud arca kigyúlt, ahogy meglátta az ajtóban Dajana alakját. Ujjai türelmetlenül doboltak a combján. Legszívesebben sürgette volna, hogy mielőbb mellettük legyen a nő is.
– Te törtél össze valamit? – kérdezte vádló hangon Adrian.
Felesége kelletlenül sétált feléjük.
– Miért kérdezed?
– Mert Noud egy méretes üvegdarabot talált pont ott, ahol a gyerekek a medencéhez rohangálnak.
– A mindenit!
Dajana összeráncolt homlokkal méregette, forgatta a kis darabot, majd visszarakta Noud tenyerére.
– Hmm – biggyesztette el a száját. – Elég különösnek tartom, mert semmink sem tört össze amióta itt lakunk. Legalábbis tudomásom szerint.
– Valamelyik nap Ted is belelépett egy ilyenbe – vágta rá hevesen Noud.
Dajana hátrahőkölt.
– Ted?
– I-igen… – dadogta Noud.
Homlokán és tarkóján kövér izzadságcseppek gyűltek. Szája sarka megremegett. Óvatosan fürkészte Dajana arcát.
– Azt nem hiszem – motyogta az asszony.
– M-miért?
Képtelen volt elfojtani a dadogást. Hogy ne látszódjon kézfejének a remegése, a zsebébe dugta.
– Tudomásom szerint olyan beteg, hogy lábra sem tud állni…
Noud hátrahőkölt. Szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
Szerencséje volt, mert Dajana megelőzte.
– Több, mint egy hete nyomja az ágyat. Viktória ápolja. Ma mesélte, milyen kutyául van szegény.
Noud észre sem vette, hogy ökle szorosan rászorul a szilánkra, és a kisujja alatt kiserken a vére.