A szalon – 29. rész

Ma senki sem ússza meg

Nem is Vera, hanem a maga előtt tolt, vibráló feszültség nyitotta ki a szalon ajtaját. A magas, szikár, térdig érő farmerruhát viselő fiatal nő sápadtan állt meg a küszöbön. Befelé szorította az ajkát, mintha egészen eltűnt volna a szája. Válla minden zaklatott lélegzetvételnél megemelkedett.

Nico elé sietett, de Vera hozzá intézett szavaiban nem volt sok köszönet. Először lassan végigmérte tetőtől talpig a fodrászt. Utána olyan mély levegőt vett, hogy meggyűrődött az orra.

– Az a szerencséd, Nico – kezdte vészjósló hangon –, hogy nem tudom eldönteni, melyik csapatban játszol. – Megköszörülte a torkát, kezét a ruha zsebébe csúsztatta. – Ezért most inkább azt képzelem, hogy egy elbűvölő fickó párja vagy.

Nico nem válaszolt. Összeszűkült szemmel figyelte a vendéget. Ismerte már jól Verát, pontosan tudta, hogy ez olyan pillanat, amikor nem érdemes megszólalni. Jobb kivárni. Vera azonban elfordult tőle, és Lara munkaasztala felé sétált kimért léptekkel. Az asztal gazdája még nem volt a helyén. Vera megállt mellette, és várt.

Gael ajtaja kinyílt. A masszőr és Lara léptek ki rajta.

– Nahát, Vera – ragyogott fel Lara arca. – Milyen jó, hogy te vagy ma az első!

Vera nem viszonozta a mosolyt. Tekintete rosszallóan fürkészte Gaelt. Hümmögött, majd leült.

– Le merem fogadni, hogy neked is csak valami házisárkány jutott – vetette oda Vera a halk szavú férfinak. – Talán te nem teszel rá csípős megjegyzéseket mások előtt – ingatta a fejét –, de ide a bökőt, hogy te is rendszeresen panaszkodsz rá. Magadnak vagy a haverjaidnak mindenképp.

Gael szeme egy pillanatra kikerekedett.

– Valami gond van, Vera? – kérdezte gyanakvóan.

– Pff. Ja. Az van – prüszkölt bosszankodva a vendég.

Lara leült vele szemben, és kitárta a tenyerét.

– Kérem a kezed.

Vera gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Lara gyengéden megszorította a langyos ujjakat.

A magas, dühös nő vállai megereszkedtek.

– Hülye, köcsög, csöcsbámulós farok – fakadt ki.

Lara elmosolyodott. Gaelre nézett, és diszkréten intett a fejével. A masszőr bólintott, majd magukra hagyta őket.

– Értem… – mondta puhán Lara. – Mit is csinált pontosan?

Vera megforgatta a szemét.

– Olyan piszok dühös vagyok rá. Meg az összesre! Még Nicóra és Gaelre sem tudok már úgy nézni, mint rég…

– Jól van – nyugtatta Lara. – Meséld el, kérlek, mi történt, hátha úgy könnyebb lesz.

Kinyílt a bejárati ajtó. Szuszogva, trappolva, bevásárlószatyrot zörgetve érkezett meg Mia.

– Jaj, anyám, ezt a hülye időt – lihegte. – Amikor elindultam, fáztam, most meg szakad rólam a víz, el is késtem, jaj, a cipő is töri a lábam – bosszankodott.

– Akkor gyere ide hozzánk – fordult hátra Vera –, hozz egy széket, mert itt épp terápia folyik párkapcsolatban élő nőknek. Vagyis előbb várj: neked fickód van, vagy csajod?

Mia fülig vörösödött. Leszegett fejjel várta, hogy a lélegzete végre lelassuljon.

– M-muszáj erre válaszolni? – hebegte.

– Úgy tudtam, hogy fickó – fújtatott Vera. – Fogadjunk, hogy egy tróger. Gyere, mindjárt bebizonyítom neked. Lehet, hogy még nem is tudod.

Vera mellét kidüllesztve fordult ismét Lara felé.

– Bebizonyítod? – vonta fel Lara a szemöldökét. – Igazán? Nem a te párodról van szó?

– Az én párom, a tiéd vagy Miáé, egykutya. Mind azzal szeret szemétkedni, hogy mi, nők rettegésben tartjuk őket. Érted – fintorgott Vera –, a máskor szupermacsó, mindig álló farkú, mindenkinél is okosabb és erősebb faszik imádnak azon rinyálni, hogy a nőjük rendre a sarokba küldi őket nyüszíteni. Pff. – Dühösen legyintett.

Lara a szája elé tette a kezét, szemét az asztallapra szegezte. Nem akart nevetni.

– Itt vagyok – jelent meg mellettük Mia. Letette a széket, amit hozott, majd leült. – Miről van szó? Avassatok be!

– Vera épp most világított rá arra, hogy minden férfi előszeretettel panaszkodik a párjára. Pontosabban arra, hogy mi, nők megkeserítjük az életüket.

– Mégis mivel? – hüledezett Mia.

– Azzal, hogy rájuk erőszakoljuk az akaratunkat, a hangulatunkat, és mindenért lebasszuk őket – csattant fel Vera.

– Mármint olyanért, hogy leteszik a csuromvizes poharat az üvegasztalra?

Vera elgondolkodva billentette oldalra a fejét.

– Például… akár. Nálam éppen nincs üvegfelület, de igen, biztos megőrülnék, ha karikákkal dekorálná, amit én előtte letakarítottam.

– De én nem veszekszem vele emiatt – védekezett Mia. Szórakozottan babrálta a pólója nyakát. – Persze, szólok érte, de hát mit tegyek, ha benne nem merül fel, hogy meg kellene törölni, vagy poháralátétet használni…

– Ez az, pontosan! – Vera öklével megkocogtatta az asztalt. – Mi nem barmolunk bele az ő munkájukba, ezért nekik nincs is miért szólni. Ők viszont folyamatosan olyat tesznek, amivel semmibe veszik, amit mi csinálunk. Aztán meg hőbörögnek, hogy „mindenért balhézunk”. – Két kezével idézőjelet mutatott a levegőben.

– Mi történt, ami így kihozott a sodrodból? – kérdezte Lara. Muszáj volt tudnia.

Vera nagy lendülettel dőlt a szék támlájának, és az égnek emelte a tekintetét.

– Ma reggel összefutottunk néhány barátjával a buszmegállóban. Infantilis kis köcsögök. Az egyik megkérdezte, úgy, mintha ott sem lennék: „Na, tart még a rózsaszín köd, vagy már elkezdett becsicskítani?” Gondoltam, na, majd mindjárt kap a pofájára. Erre, baszki, nem! Fülig érő szájjal röhög, és mondja: „Ja, ja, már próbálgatja a kis sárkány karmait, tudjátok, vécéülőke meg fáj a fejem…” Majd térdüket csapkodva hahotáznak, mintha valami kurva jó poént mondott volna. – Egy pillanatra megállt, levegő után kapkodott. – Elmehet a picsába. Öt randi után, baszki. Sárkánykarmok. Az. Meg a nénikéd. Keress magadnak mást, akinek bámulhatod a csöcseit!

Lara szája elnyílt.

– Szakítasz vele?

Vera felháborodottan prüszkölt.

– Isten ments. Nem akarom én terrorizálni. Gondolom, előbb-utóbb észreveszi anélkül is.