– Az egy dolog, hogy az érzelmeid elborítják az agyadat – fakadt ki Bernard, amint Günter végre eltűnt a saját házában –, de hogy kockára teszel mindent, csak mert képtelen vagy uralkodni magadon!

Bernard nagy gonddal rendezgette a kerti asztalkán a terítéket. A nap még alacsonyan járt, sugarai nem érték el a medence víztükrét. A komplexum békés csendbe burkolózott; lakói nem siették el a felkelést.

Dajana, arcán büszke mosollyal suhant át az udvaron. Mintha az, hogy Viktoria szívességet kért tőle, valamiféle kitüntetés lenne.

A délutáni napfény vakítóan csillogott a medence vizén.

– Mi újság, szomszéd? – csilingelte Noud.

„Te szemét, piros hajú, öntelt gazember!”

Noud összeszorított szájjal rohant le a lépcsőn, nehogy kimondja – vagy inkább beleordítsa a lépcsőház fullasztó levegőjébe. Szinte szétfeszítette a düh.

Nem hitte, hogy valaha is újra belép abba a lépcsőházba. Legutóbb ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé. Erre most tessék: szorgosan szedi a lépcsőfokokat, csak hogy beszélhessen azzal a hátborzongató emberrel.

Ludmilla, María José és Carlos dermedten meredtek az ajtóban álló Noudra. Egy pillanatra mindhárman azt hitték, itt a vég.

Carlos nem igazán lepődött meg a két idős asszony láttán. Ráncos arcukon rémület és izgalom váltakozott, ahogy a holdfény megvilágította őket a férfi teraszán toporogva.

Günter fájó űrrel a mellkasában meredt maga elé a sötétbe burkolózott teraszon. Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet odakint megvárni, amíg Viktoria hazaér.