Noud felszisszent, ahogy a talpa a forró, fekete homokhoz ért.

– Mondtam, hogy hozz vízicipőt.

– Mondtad, én meg elfelejtettem – morogta.

– Sajnálom a történteket, Majo – kérte bocsánatát lesütött szemekkel Carlos. – Meg azt a pokolian hosszú utat is, ami még előttünk áll.

María José legyintett.

– Most valami maffialeszámolásba cseppentem? – kérdezte szenvtelen hangon María José.

Enyhe fintorral kavargatta a vékony fa pálcikával a forró műanyag pohárban lévő gépi kávét.

– Carlos? – szólalt meg fáradt, bizonytalan hangon María José. – Hová hoztál engem?

Őt, mintha kevésbé lepte volna meg, hogy Carlos mellett ébredt egy idegen helyen.

A reggeli napfény a megszokottnál erősebben égette Carlos orrát. A férfi átfordult a másik oldalára, de még nem volt kedve kinyitnia a szemét. Ahogy azonban elhelyezkedett, az arcához simuló anyag selymessége megzavarta. Milyen ágyneműt húzott fel neki a bejárónő?

Bernard első dolga volt leellenőrizni a kamerákat. Timothy előtt nem akarta, mert egész egyszerűen szégyellte, hogy néhány nyugdíjas a bolondját járatja vele. Még akkor is, ha a fő célpontjuk nem Carlos, hanem Ted volt.

Noud kelletlenül vonszolta fel magát a hatodik emeletre. Összeszorította a száját, hogy még véletlenül se szólaljon meg. Abban az állapotában kizárólag nyafogni és szitkozódni lett volna képes.

– Carlos turbó fokozatra kapcsolt – kuncogott Noud.

Ha valami fontosat kellett megbeszélniük, a két férfi rendszerint a konyhába húzódott, ahol kisebb volt az esély, hogy kihallgatják őket.

A Viktoriának írt fenyegetések konfettiként repkedtek a lakók körül.

– Ki írt neked ilyen aljasságot, Viktoria? – kérdezte elhűlve Pauline.

– María Joséra, Tedre és rád gondoltam – válaszolta szenvtelen hangon a német családanya.

Ezen a vasárnap reggelen a madarak szokatlanul hangos csicsergéssel ébresztették a Calle la Rosa 22. számú komplexum lakóit. Valami különös, láthatatlan kéz ugyanarra az időpontra állította a nyolc ház tulajdonosainak és bérlőinek belső ébresztőjét.