A gofri édes és a sült szalonna jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető illata körbelengte az udvart. A két fiatal rendőrtiszt sóvárogva lesett Günter háza felé. A korai riasztás miatt egyiküknek sem volt alkalma reggelizni.

A kora és a mögötte lévő élettapasztalata megóvta Carlost attól, hogy látványosan megsemmisüljön. Főleg nem közönség előtt. A szeme sarkából észrevette a felvont szemöldökkel, zsebre tett kézzel álló szomszédját. Bár kis híján elájult, rezzenéstelen arccal folytatta az állítólagos beszélgetést.

A zsírfoltok makacsul ragaszkodtak Ted szemüvegéhez. Hiába dörzsölte át újra és újra a pólójával, a helyzet nem akart javulni. Sőt. Inkább egyre rosszabbra fordult. A lencséken a fényt zavaró módon törő sávok jelentek meg, ami még a sima kosznál is jobban bosszantotta a férfit.

A két férfi kedvetlenül csipegetett az előttük lévő reggeliből. Pedig Noud szokás szerint kitett magáért, amikor elkészítette. Ez alkalommal csak a sajtszeletek és a fürtről leválasztott szőlőszemek fogytak, a sült szalonna és pirítós érintetlen maradt.

A szlovák család ünnepi vacsorára hívta Carlost. Adrian különféle húsokat és zöldségeket grillezett, Dajana szószokat kevert és gyümölcssalátát készített a kivételes alkalomra.

„Rafkós ribanc.” – gondolta María José. Biztosra vette, hogy az ásítás Ludmilla részéről, ami őt is elálmosította, valami álca. „Úgy tesz, mintha egy ártatlan, fáradt öregasszony lenne.”

Mint köztiszteletnek örvendő, egyedülálló, idős hölgy, María José mindig tartott otthon valami finomságot az esetleges látogatók vagy vendéglátók számára. Attól, hogy az általa készített édességek megromlanak, nem kellett tartania. A maradékok megmentésében Carlosra és a szomszédjában lakó, német családra mindig számíthatott.

Azok a fránya békák. Hideg, nyálkás kis dögök. Ludmilla utálta az összeset. Különösen azokat, amelyeket időnként le kellett nyelnie. Márpedig időnként úgy hozta az élet, hogy kénytelen volt egyet-egyet bevállalni.

Már több, mint öt perccel elmúlt fél tizenkettő, amikor Heidi görnyedt, kapucnis pulóverbe bújt alakja végre megjelent a nagymedence sarkánál. Ted némán felemelte a tabletjét, hogy jelezze, filmezik, és nem zavarja a cigarettázó, zenét hallgató lányt.

Bernard türelmetlenül dobolt ujjaival a fekete márvány konyhapulton. Időnként a telefonja képernyőjére koppintott, hogy lássa, mennyi az idő.

– Mikor indulunk? – kérdezte halkan Noud.

– Pontban fél nyolckor.