A gofri édes és a sült szalonna jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető illata körbelengte az udvart. A két fiatal rendőrtiszt sóvárogva lesett Günter háza felé. A korai riasztás miatt egyiküknek sem volt alkalma reggelizni. Ahogy pedig a jegyzőkönyv elkészítése haladt, nem is remélhették, hogy hamarosan étel kerülhet a gyomrukba. Főleg nem valami olyan finomság, amit a német családapa készített éppen.
– Vigyek nekik egy tál harapnivalót? – kérdezte Günter a feleségét, mintha csak megérezte volna, hogy mi jár a rendőrök fejében.
– Ne zavard őket – rázta meg a fejét Viktoria. – Ha végeznek, majd akkor. Most inkább ne vond el a figyelmüket. Látod te is, Ted hogy kikészült. Biztosan nagy a baj.
María José Ludmilla hálószobájának ablakából leste újdonsült barátnőjével a Ted háza körüli felbolydulást. A szódásüveg szemüveges férfit láthatóan szétfeszítette az ideg. Kezével kopaszodó fejét masszírozta minduntalan, miközben feldúltan magyarázott az egyenruhásoknak.
– Mi történt már megint? – Ludmilla legszívesebben azonnal a helyszínre sietett volna.
– Úgyis megtudjuk – válaszolta higgadtan María José. – Ebben a komplexumban semmi sem marad titokban.
– Magyarán kifaggatod Carlost szex után?
– Pontosan.
A két idős asszony pajkosan összemosolygott.
– Ébredj! Betörtek Tedhez – rázta meg izgatottan a még pihenő felesége vállát Rob.
– És azt a rohadékot nem vitték magukkal?
– Gyere már, menjünk hallgatózni – türelmetlenkedett az amerikai férfi.
– Jól van, megyek, ne sürgess!
Pauline-nak nehezére esett feltápászkodnia, annak ellenére, hogy hajtotta a kíváncsiság. Előző este hosszan boroztak és beszélgettek a férjével. Miután két üveg Cabernet Sauvignon is elfogyott, az asszonyt enyhe másnaposság gyötörte.
– Pedig minden bizonnyal bennünket is megkérdeznek, hogy láttunk-e, hallottunk-e valamit.
– Eddig mit tudtál meg?
– Semmi konkrétat, csak, hogy betörtek hozzá az éjjel.
– És csak most jöttek ki a rendőrök?
– Állítólag fel sem ébredt. Reggel vette észre, hogy hiányzik valami.
– Mit vittek el? Pénzt?
– Nem, valami tárolódobozt, amiben fontos iratok voltak. Pénzt vagy ilyesmit úgy tűnik, nem kerestek.
– Egészen biztos, hogy más nem hiányzik? – tette fel újra a kérdést az egyik tiszt.
– Nem. Pénzt nem tartok itthon. A laptopomat minden éjjel elzárom a páncélszekrénybe. Ékszerem pedig nincs.
– És ezeket az iratokat hol tárolta?
– Az ágyam alatti fiókban.
A rendőr megcsóválta a fejét.
– Maga nem hisz nekem – nyögte kétségbeesetten Ted.
– Ne hajtogassa már ezt, kérem!
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy bolondnak néz!
– Nyugodjon meg, legyen szíves – próbálta csitítani Ted indulatait a másik rendőr. – Meg kell értenie, hogy nincs könnyű dolgunk. Azt látjuk, hogy az ajtó üvegét kivágták. Azon kívül viszont minden érintetlen a házban.
– Persze – csattant fel Ted. – Mert tudta, mit keres! Egyenesen az ágyam alatti fiókhoz ment, és kivette belőle a dobozt.
– Amiben még mindig nem tudjuk, hogy mi van – jegyezte meg csípősen az egyik rendőr.
– Mondtam már, hogy személyes, de nagyon fontos iratok.
– De mit tartalmaznak azok az iratok?
– Jegyzeteket.
– Mondja már meg, hogy milyen jegyzeteket, ha azt akarja, hogy segítsünk.
– Azt nem árulhatom el!
– Így mégis hogy segítsünk?
– Csak kapják el azt a rohadékot! Az sokkal fontosabb, hogy ki vitte el.
– Elkérjük és megnézzük a ház kameráinak felvételeit. Természetesen beszélünk a szomszédokkal is, hátha láttak vagy hallottak valamit, ami segíthet.
Carlos zsebre vágott kézzel állt a teraszán. Izgalomtól kipirult arcát, kitágult orrlyukait senki sem láthatta.
– Remélem, mindenki megértette az üzenetet – morogta, majd széles vigyorral felemelte a kávéscsészékkel és bundás kenyérrel megpakolt tálcát.