Szerencsére többé már nem kell izgulnom
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz felhívni valakit. Főleg olyat, akivel nagyon szeretnénk beszélni. A számok bepötyögése még ment. Aztán egyszerűen lefagytam.
Csak néztem a kijelzőt, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Az elmém sötét, néma ködbe burkolózott. Köszönte szépen, nem akart részt venni ebben. Miben is?
Kitöröltem a számsort, és eltettem a telefont a táskámba. Nehogy még egyszer eszembe jusson ez a hülyeség.
Helyette megnyitottam egy Excel-táblát, és percre pontosan beosztottam a hetemet. Üzentem a barátaimnak, hogy megszűntem létezni, ne is keressenek. Majd, ha akarok tőlük valamit, jelentkezem.
Két teljes napot szántam Ben katalógusára, vállalva a kockázatot, hogy megcsúszom a telekomos heti adagommal. Végül úgy sikerült egyenesbe hoznom magam, hogy péntekig minden éjjel hajnali kettőig toltam.
A citromfűteát viszont félre kellett tennem, mert éjszakánként arra ébredtem, hogy jólesően pisilek. Szerencsére csak álmomban. De nem szeretnék kockáztatni.
A cseresznyés energiaszelet papírja és a névjegykártya mágnessel felkerült a hűtőre. Muszáj éreznem Ryan jelenlétét. Jártamban-keltemben néha megsimogattam őket. Olyankor újra éreztem a száját az enyémen, és a pólója alatt feszülő, szálkás izmait.
Péntek este aztán belém bújt a kisördög.
Na meg a nő, aki meghozta a végzetes döntést.
Kikapcsoltam a gépet, lefürödtem, hajat mostam, majd megszabadultam minden fölösleges szőrszáltól. Elővettem az ünneplős csipke fehérneműmet, és úgy, egy szál bugyiban és melltartóban – egy gin-tonic után – felhívtam Ryant.
– Üdvözlöm, Ryan – búgtam. – Itt a Varázslóiroda titkársága.
A halk kuncogás a vonal másik végén megnyugtatott és felbátorított.
– A főnökasszonyom kérte, hogy hívassam magához ide a mélybe. Állítólag tartozik önnek egy varázsitallal.
Felnevetett.
– Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik, de mondja meg a varázslók királynőjének, hogy sajnos maradok a fenekemen, mert mindjárt kezdődik a fürdésidő. Tudja, itt a magasban néha előfordulnak kisebb manók is.
Ha ez nem lett volna elég hangulatromboló, a gyerekek vidám visítása – „Manó vagyok! Manó vagyok!” – teljesen kinyírta minden vágyamat.
– Ó, nahát – hebegtem, nevetést erőltetve. – Jaj, de cuki hangjuk van azoknak a kis… lényeknek.
A föld megnyílt alattam, ahogy kimondtam. A tarkómon vastag izzadságcseppek gyűltek a tudattól, hogy lénynek neveztem a gyerekeit. Még ha poénból is. A fene tudja, mit gondol ilyenkor egy szülő.
– Na, majd hívlak. Chiao. – Azzal letette.
Kész. Ennyi. Majd hívlak. A legdurvább mondat, amit egy férfi egy nőnek mondhat.
Majd hívlak.
Vagyis: Le vagy koptatva, öregem. Nem kellesz. Törődj bele.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a szégyen vagy a kielégületlenség fog előbb széttépni. Magam elé kaptam az egyik díszpárnát, és beleordítottam. Felvettem a köntösömet, a hűtőhöz vonultam, kivettem a maradék gint, és felöntöttem egy kis tonikkal. Kivonultam úgy, ahogy voltam az erkélyre, és a világ fölött, csipkefehérneműben, üvegből ittam meg a koktélomat.
Egyszerre voltam nyomorult és jól kereső, független szingli a saját lakásában.
Szépen összeszedtem a langyos éjszakában, hogy miért is jártam jobban így. A pofára esés nagyot csattant, de el kellett ismernem az előnyeit. Nem fog senki utálni azért, mert az apjával kefélek. Más nem jutott eszembe, de ez elég nyomós érv. Még csak huszonnyolc vagyok, nem hiányzik nekem az ilyesmi. Ja, és nem akarok senkiért óvodába menni. Ha sokat nem is, de határozottan jól aludtam.
Másnap már fél nyolckor kidobott az ágy. Épp csak végeztem a reggeli rutinommal, amikor meghallottam a telefon zümmögését.
Áramütésként ért Ryan neve a kijelzőn. Félve vettem fel.
– Nahát.
Másra képtelen voltam.
– Mit csinálsz most?
Lezsibbadtam.
– Most? – kérdeztem erőltetett lazasággal, miközben megpróbáltam lenyelni a torkomban feszülő méretes gombócot.
– Most.
Kopogtak.
Nem kaptam levegőt.
Tényleg most?
Csak így?
Kinyitottam.
Baszki, ez nem lehet igaz.
Tényleg most.
És tényleg csak így.
A térdem a szó legszorosabb értelmében remegett, amíg bejött a lakásba.
Úgy tett, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy nyolc óra negyven perckor a nappalimban nézelődik. Zsebre dugott kézzel hümmögött elismerően. De az elfúló hangja és a szája sarkában felejtett fogkrémpötty elárulta. Még nálam is jobban izgult.
Miután sem ő, sem én nem tudtuk feloldani a rémesen feszült helyzetet, odaléptem hozzá, és megfogtam a könyökét. Megrándult a jéghideg, nyirkos érintésemtől.
– H-hol is tartottunk legutóbb? – kérdezte remegő hangon.
– Boltba akartál menni – súgtam.
Apró, szusszanással kísért nevetés szakadt fel belőle.
Talán én is mosolyogtam. De lehet, hogy csak próbáltam.
Esetlenül csókolt meg. Bátortalan, apró csókok követték egymást az ajkainkon. A nyelvek a helyükön maradtak. Félve lapultak a szánkban. Még egy darabig.
Lassan, apránként melegedtünk bele. A szűnni nem akaró izgalomtól hol levegő után kapkodtam, hol nagyot kellett nyelnem.
Aztán egyszer csak ellazultam, és hagytam, hogy sodorjon magával az egész. Szálkás, kemény izmain forrón feszült a bőr. Érezni lehetett, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy nyugalmat erőltessen magára. Ki tudja, mióta nem volt már senkivel. A keze türelmetlenül, mohón indult felfedezőútra, miközben ő is újra meg újra levegő után kapott.
Hogy mindketten időt nyerhessünk, a háló felé irányítottam. Jót tett a rövid kizökkenés és a helyszínváltoztatás. Én felbátorodtam, ő pedig lenyugodott egy kicsit. Becsuktam az ajtót is, hogy minél kisebb és intimebb legyen körülöttünk a tér. Utána már nem kellett többször megállni.
Nem tudom, hogy a kor, az élettapasztalat vagy egyszerűen a személyisége teszi, de egészen másként szeretkezik, mint azok, akikkel eddig lefeküdtem. Valahogy felnőttesebben. Visszafogottabban.
Leszámítva az első menetet, ami nem tartott tovább néhány percnél. Mivel azonban az elmúlt hetekben egy érzelmi és szexuális hullámvasúton száguldoztam fel-le, pont így volt jó. Nekem is kellett az a gyors megnyugvás, hogy utána igazán el tudjak merülni benne.
Azt, hogy most mi lesz, fogalmam sincs. Ma szülinapi zsúrba vitte a gyerekeket. Mostantól azonban ő diktálja a tempót. Nekem jó a sodródás. Amit akartam, megkaptam. Most épp azt gondolom, ennyi elég is volt. De lehet, hogy holnapra másként fogok érezni. Szerencsére izgulnom többé már nem kell.