Jó jelnek tűnt
Nico frissen, elégedett mosollyal lépett be a még üres szalon ajtaján. Izgatottan túrt bele a karján lógó fekete fonott kosárba, amelyet kisebb-nagyobb dekorációs tárgyakkal töltött meg. Mindenki munkaterületére szánt valami apróságot, ami még személyesebbé tette a helyet.
Festett szőke tincsei összevissza ugráltak az arca körül, a haj pedig a szemöldökéhez képest most különösen világosnak tűnt. Ahogy ruganyos léptekkel ide-oda járkált a helyiségben, időnként elégedetten megállt, hogy szemügyre vegye az eredményt.
Miának aranyszínű ceruzatartót és meleg fényű égősort tett a recepciós pultra. Larát fekete-arany csíkos zsebkendőtartóval és néhány apró, aranyszínű illatgyertyával lepte meg. Gael ajtajára diszkrét fekete névtábla került arany betűkkel. A hajmosóállvány mellé fekete tálcára rendezett néhány fehér kavicsot, közéjük pedig aranyszegélyes üvegcsében illóolajat helyezett, hogy már messziről nyugalmat árasszon a sarok. Saját tükrénél vékony, aranykeretes polcra állított homokórát. Nem azért, hogy mérje az időt. Sokkal inkább azért, hogy emlékeztesse magát: a jó frizurákat nem lehet siettetni.
A várakozórész asztalán hamarosan helyet kapott egy aranyszegélyű tálka, tele fehér csomagolású mentolos cukorkákkal. A manikűrös sarokba kecses aranyváza került, benne néhány hófehér műorchideával, amelyek annyira élethűek voltak, hogy csak egészen közelről lehetett észrevenni, hogy nem valódiak.
Nico hátralépett, majd elégedetten végignézett a szalonon. Nem nagy dolgok voltak ezek. Csak apróságok. De pontosan tudta, hogy néha az apróságok döntik el, egy hely egyszerűen szép-e, vagy lelke is van.
– Még mindig baromi jó az ízlésem – állapította meg végül, majd magasba emelte a kezét. – Tökéletes nap. Tökéletes kezdet.
Mia tátott szájjal nézett körbe, amikor meglátta, mennyi új dísztárgy jelent meg a szalonban. Sugárzó arccal vette őket sorra, kézbe fogta, forgatta, közelebbről is szemügyre vette mindet.
– Nico, te egy tündér vagy! – lelkendezett. – Minek köszönhetjük ezt a rengeteg ajándékot?
Nico vállat vont.
– Csak úgy. Jó a kedvem, remekül indult a reggelem, és belefutottam ebbe a sok szépségbe. Tudod, mennyire imádok dekorálni.
Mia mögé lépett, és átölelte a derekát. Homlokát a lapockájának támasztotta.
– Hálából főzök neked egy kávét, még mielőtt megérkezik az első vendéged.
Még egyszer megszorította, aztán elengedte, és néhány szökkenéssel már a konyha felé tartott.
Nico szelíd mosollyal kísérte tekintetével a szeleburdi recepcióst.
*
A kortalan, babaarcú, mosolygós nő szégyenlősen állt egyik lábáról a másikra. Kissé mögötte egy kamaszlány aránytalanul nagy méretű, fekete fejhallgatóval, lehunyt szemmel ringatózott, feltehetőleg a mások számára nem hallható zene ritmusára. Mia tekintete a monitorra tapadt, majd gyors egymásutánban bólintott néhányat.
– Máris érkezik Nico. Te pedig – nézett a lányra –, helyezd magad kényelembe.
A lány kurtán biccentett, és leült a kanapéra. A kezébe vett egy frizurákkal teli magazint. Még egy utolsót pillantott az anyjára, majd belefeledkezett a hajköltemények nézegetésébe.
Mia a mellkasához kapott.
– Milyen bájos – súgta. – Én nem ilyen voltam – vallotta be. – Velem nem lehetett bírni. Képtelen voltam megülni a fenekemen. Szerencséd, hogy ilyen szelíd természet.
Az anya zavartan mosolygott, majd türelmetlenül nézett a hajmosó állvány felé. Mia elkapta a pillantást.
– Csak nyugodtan – intett a mosó sarok felé. – Már oda is ülhetsz. Nico is azonnal itt lesz.
Valóban, mire a nő elhelyezkedett, Nico már mellette állt a köpennyel és a törölközőkkel.
A szalonra szelíd csend ereszkedett. Mia telefonja képernyőjére tapadt. Nico szótlanul végezte a munkáját, a nő pedig érdeklődéssel követte minden mozdulatát. Nico tekintete a tükörben időnként a lányra siklott, aki ilyenkor, mintha csak megérezte volna, felemelte a fejét, és halványan elmosolyodott.
Nicóban még élénken élt a saját kamaszkora. Az az érthetetlen, kiszámíthatatlan világ, amely egyik pillanatban tökéletes helynek tűnt, a következőben pedig már maga volt a pokol. Emlékezett az idegesítő, folyton okoskodó, mindent jobban tudó felnőttekre, az ízléstelen göncökre, amelyeket az anyja rá akart tukmálni. A zsebpénzre, ami soha semmire nem volt elég, és a meg nem értettség lelket tipró érzésére.
Ehhez képest ez a lány meglepően nyugodtnak tűnt. Nem forgatta a szemét. Nem sóhajtozott látványosan. Nem nézett úgy az anyjára, mintha annak puszta létezése személyes sértés volna. Sőt, kifejezetten érdeklődve figyelte a frizura alakulását.
Amint a férfi elkészült, óhatatlanul a lányra nézett először. Az széles mosollyal emelte fel mindkét hüvelykujját. Nico ösztönösen kihúzta magát, és csak ezután fordult a vendéghez.
– Nos? Megfelel?
A nő bizonytalan mozdulatokkal simította végig itt-ott a még szokatlan új színt és formát. Szeme csillogása elárulta, hogy tetszik neki, amit lát.
– Egészen más lettem – súgta. – Egy másik nő van a tükörben.
Nico talán még kíváncsi is lett volna, mi késztette a nőt ekkora változásra, de már túl sok történetet hallott. És az ilyen történetek általában szívbemarkolóak voltak. Ezt a napot pedig nem volt hajlandó elrontani semmivel.
A pulthoz kísérte a nőt, hogy az rendezhesse a számlát.
Miután végeztek, a nő kezet nyújtott Nicónak.
– Hálásan köszönöm. – Majd a lányához fordult. – Hová is megyünk most?
– Sapkáért – válaszolta vékony, gyermeki hangon a kamaszlány.
Az anyja magasra vonta a szemöldökét.
– Sapkáért? Milyen sapkáért?
A lány vállat vont.
– Nekem mindegy. Olyat vegyél, amilyet akarsz. Csak legyen elég nagy, hogy eltakarja a frizurád.
A nő arca megkeményedett, teste megfeszült.
– Miért kellene eltakarnom? – kérdezte szárazon.
– Mert kurva szar lett. Én így biztosan nem szállok fel veled a buszra – közölte, majd kiperdült az ajtón.