– Anyuci, lehet nekem is műkörmöm?
– Dehogy lehet!
– Naa, kérlek... – búgta szelíden a tizenkét éves kislány.
– Csak tönkremennének a körmöcskéid a ragasztótól – próbálta meggyőzni észérvekkel az anyja.
– És ha csak most, egyszer kipróbálnám? Egyetlenegyszer? Úgyis nyár van...
Mély, csalódott sóhaj hallatszott a hátsó ülés felől. Az anya belenézett a visszapillantó tükörbe, és tekintete találkozott a kisfiáéval. Az ötéves gyermek arcáról bosszúsággal kevert szomorúság sugárzott.
A látvány, ahogy Magda szájából hanyagul kilóg a macis kanalam, örökre beleégett a retinámba. Csípőre tett kézzel állt a társalgóban, rövidre nyírt hajával és kerek szemüvegével. Fakózöld, ujjatlan topjában még annál is nagyobbnak tűnt a melle, mint amekkora valójában. Vagy csak a póz tette – már nem tudom.
– Mennyi idő, amíg elkészül?
– Negyvenöt perc.
– Jó, annyit még kibírok – bólintott a feleség. – Addig megterítem az asztalt, és megmelegítem a tegnapról maradt húst.
– Jaj, ne… – nyöszörögte alig hallhatóan maga elé Delia, amikor megpillantotta a fiatal, jóképű gyógyszerészt. – Hová tűnt a néni, aki az előbb még ennél az ablaknál állt?
Mindkét tenyeremen négy mélyedés. Már megint.
Hány éjszakát alszom még ökölbe szorított kézzel?
Megint exceltáblákat formáztam álmomban, miközben Tibor ötpercenként hívogatott.
Mint minden szombat reggel, ma is annak a tetű Szabolcsnak a motorjára ébredtem. Az a rohadék minden hétvégén az ablakom alatt zörgeti.
– Láttalak tegnap a buszon – mondta Barbi, ahogy beültem mellé a padba. – Úgy néztél ki, mint egy hulla. Csak bámultál a semmibe.
Elszégyelltem magam, hogy rajtakaptak.
Ismered azt a pillanatot, amikor valaki egy gyönyörű szigetre költözik, ott él tizenöt évig, aztán hirtelen elfelejti, hogy ő is volt egyszer új itt?
– Ha nem jól szopizik, vedd ki a cicidet a szájából, mert különben nem tanulja meg. Az első napokban különösen fontos az előtej miatt.
– Előtej? Az meg mi? – kerekedett el a fiatal kismama szeme.