Emily naplója – 21. bejegyzés

Óra nélkül

Felhívtam Ryant. Bezárkóztam a fürdőszobába, vettem egy mély levegőt, és ráböktem a nevére. Hallottam a hangján, hogy meglepődött.

– Nahát, Varázslólány…

Attól, ahogy ezt mondta, hirtelen elérzékenyültem. Nem becézgetünk akárkit. Ugye? Kicsit megkönnyebbültem.

– Gondoltam, rád csörgök, hogy tudjam, jól vagytok-e.

Fogalmam sincs, miért mondtam többes számban. Egyszerűen így jött.

– Köszönjük szépen, mindenki jól van. És te?

Megpróbáltam lenyelni a torkomban feszülő, hideg gombócot.

– Én is. Bár lassan elfelejtem, hogy kell varázsolni.

Belenéztem a tükörbe, és elismerően bólintottunk egymásnak a tükörképemmel.

Na, ez egész jó volt. Szójáték. Mélyebb jelentéssel. Korán reggel. Nem rossz.

A vonal másik végén halk kuncogás hallatszott. Ezek szerint ő is értékelte.

– Na, majd megnézzük, mit tehetünk ez ügyben – mondta alig hallhatóan. – Jelentkezem hamarosan, jó?

– Jó – leheltem.

A gombóc még nagyobbra nőtt. Mire elnémult a készülék, fájdalmas szorítás kúszott a gyomromba.

Valahogy… nem is tudom. Mintha nagyobb örömre számítottam volna. Pedig nem is vártam semmit. Legalábbis ezt hittem. Akár fogadhatta volna a hívásomat kitörő lelkesedéssel is. Ehelyett kedves volt. Udvarias. Visszafogott.

Nem mertem belenézni a tükörbe. Féltem attól az arctól, amelyik visszanézne rám. Érezni is éppen elég volt.

Lehajtott fejjel kullogtam ki a konyhába. Elővettem a gyerekkori, eper alakú bögrémet, amit akkor kaptam, amikor eltört a karom, és anyukám meg akart vigasztalni. Manapság csak akkor veszem elő, ha egy kis együttérzésre van szükségem. A nagyobb bajokra ott a gin.

Hosszan, komótosan kávéztam a teraszon, és csak néztem a folyót. Nincs megnyugtatóbb látvány az élővíznél. Legyen az tó, folyó, tenger vagy óceán. Ha nézem a lassú mozgását, megnyugszom. Ha még a csobogását is hallom, vagy érzem a ringatását, nincs is annál jobb.

Egy pillanatra beugrott a naplemente Ben hajóján. Izgatott bizsergés futott végig rajtam. Most is ökölbe szorult a lábfejem. Elmosolyodtam. Pedig már eldöntöttem, hogy nem megyek vitorlázni. Azt a kiesést az életben nem tudnám bepótolni.

Aztán, mintha rugó lökött volna fel, talpra ugrottam, és az íróasztalomhoz siettem. Azonnal munkához láttam. Hajnali kettőig úgy dolgoztam, mint a kisangyal. Elalvás előtt az epres bögrémből kortyolgattam a gin-tonicomat a hajnali város felett. Óhatatlanul a folyón haladó szállodahajókat figyeltem. Fel sem tűnt, milyen élénk a forgalom ilyenkor is.

Kicsit összefolynak a napok, de talán szerda lehetett, amikor leugrottam a ház aljában lévő boltba. Nem sok kedvem volt hozzá. Már induláskor furcsa előérzetem támadt. Még az ajtóban is megálltam egy pillanatra. Arra gondoltam, jobb lenne inkább otthon maradni. Aztán persze nem hallgattam magamra.

A kis üzletben az eladón kívül senki sem volt. Megkönnyebbülten dobáltam néhány dolgot a kosárba, aztán siettem a pénztárhoz. Ezúttal a gombóc nem a torkomban feszült, hanem valahol a mellkasom tetején szorított.

Ahogy fizetés után a kijárat felé indultam, belépett Ryan.

A két gyerekkel.

És egy idősebb nővel.

Földbe gyökerezett a lábam. Amióta összejárunk szexelni, egyszer sem találkoztunk a lakásomon kívül. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Főleg úgy, hogy a nő arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak Ryanére.

Bárgyú vigyorral integetni kezdtem. Ők pedig ösztönösen visszaintettek. Mind. Egytől egyig. Kurva ciki volt.

Szerintem még toppantottam is egyet, hátha megnyílik alattam a föld, és végre elnyel. A helyzetet csak fokozta, hogy a kis társaság elindult a mögöttem lévő sorok felé. Ryan befordított ajkakkal, kissé esetlenül biccentett, aztán azonnal elkapta a tekintetét.

– Csövi – súgtam.

Aztán hanyatt-homlok kimenekültem a boltból.

Csövi. Picsába. Mi a fenéért pont ez jött a számra? Életemben nem köszöntem még így.

Szabad kezemmel a tarkómnál a hajamba túrtam, és úgy markoltam bele, hogy fájjon. Muszáj volt valamivel kizökkentenem magam, nehogy a bolt előtt kezdjek el hangosan siránkozni azon, mekkora idióta vagyok.

Mire felértem a lakásba, valamennyire megnyugodtam. Már kicsit másként láttam az egészet. Ryan volt ciki. Ő viselkedett furcsán. Még rendesen köszönni sem tudott. Aztán rögtön el is kapta a tekintetét. Azóta sem tudom eldönteni, hogy megalázó vagy egyszerűen csak szerencsétlen helyzet volt. Mindenesetre, ha tényleg az anyja volt vele, akkor egy darabig biztosan nem fog kiderülni.

*

Ben péntek reggel küldött egy fotót, amin két vitorláshajó úszott egymás mellett. Egy fehér és egy fekete. A szöveg mindössze ennyi volt:

Jobb vagy bal?

Elmosolyodtam. Szerintem aranyos húzás volt. Ezek szerint csak kettőből lehet választani, nem huszonakárhányból. Nekem persze továbbra is az a nagy, kék jacht tetszett a legjobban, amin a naplementét néztük. Csak hát azon nincs vitorla. Úgyhogy be kellett érnem ezzel a két, szintén impozáns példánnyal. A feketét választottam a hatalmas, szürke vitorláival. Egyszerre volt dögös és egy kicsit félelmetes. A képek nem a folyón készültek, hanem a tengeren.

„Rendben, akkor felnyergelem.”

Ezek szerint mégis vitorlázok holnap. Újra átjárt az a jóleső izgalom. Basszus. Víz. Suhanás. Kurva nagy hajó.

Lefekvés előtt Morcos citromfűteáját ittam a gin helyett. Más se hiányzik, hogy másnapos legyek, és összehányjam azt a gyönyörűséget.

*

Ben az autója előtt, a háta mögött összefont karral várt. Azonnal kiszúrtam a frissen nyírt haját. A rém elegáns vitorlás ruházat diszkrét mosolyt csalt az arcomra. Úgy tűnik, ez a férfi mindennek megadja a módját. Én pedig hiába próbáltam könnyednek tűnni, semmit sem tudtam kezdeni az izgatott vibrálással, ami átjárta a testemet, és a folyton felfelé kunkorodó szám sarkával. Szinte éreztem, ahogy ragyog a szemem, a körülötte lévő apró izmok pedig örömtáncot járnak.

– Remélem, nincs mára semmilyen terved – közölte, ahogy elindultunk. – Aki vitorlázik, az nem nézi az óráját.

Nem fárasztottam azzal, hogy nekem már nagyjából mindegy. Ezer százalék, hogy keményen meglesz a böjtje ennek a kis kiruccanásnak. Helyette csak félénken megráztam a fejem.

Aztán lehúztam odabent a rolót. Nem akartam semmi másra gondolni, csak arra, ami ebben a néhány méteres körzetben létezett. Ez most járt nekem.

Passzoltam arra a hajóra. Igaz, tetőtől talpig fehérben voltam, de az ezüst fűzős sportcipőm és a vékony derekamat hangsúlyozó sportszoknyám tökéletesen harmonizált a hajóval és Ben öltözékével.

– Gyere az orrába! – nyújtotta felém a kezét.

Puhán simult egymásba a tenyerünk. Aztán megfeszült a karunk. Rátámaszkodtam, ő pedig biztosan tartott.

Amikor előre értünk, megmutatta, hol kapaszkodjak az árbócba.

– Én visszamegyek beindítani a motort. Amint kiérünk a kikötőből, vissza kell jönnöd, mert egyelőre nem biztonságos itt neked. Ha majd belejössz, nagyon fogod élvezni, de addig mellettem a helyed.

Határozott, mégis meleg szavai jólesően hatoltak a lelkemig. Vigyáz rám.

Úristen, de jó volt kifutni a kikötőből! Legszívesebben lehunytam volna a szemem, de közben látni akartam a mellettem suhanó világot.

Amíg visszaevickéltem hozzá, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Folyamatosan mondta, mit fogjak meg, hová lépjek, merre menjek. Aztán leültem a lehető legközelebb hozzá.

Életem egyik legjobb mozija volt nézni, ahogy felhúzza a vitorlát. Minden mozdulata magabiztosságot és erőt sugárzott. Úgy tűnt, mindennek megvan a maga helye. Milliméteres pontossággal. Nagyot dobbant a szívem, amikor a vitorla végül ráfeszült arra a szélre, amelyet én addig észre sem vettem.

Az pedig, amikor visszafordultunk, mindent vitt. A kanyar lendülete. Ben megfeszülő izmai. A koncentrációja. A szigorú tekintete. Az a mindenre kiterjedő figyelem. Teljesen elvarázsolt. Izgalmamban két kézzel markoltam a pad szélét, összeszorított foggal vigyorogtam, mintha az én erőm is kellene a manőverhez.

Ez a férfi egészen biztosan nem sunnyogna el senki mellett a boltban félig leszegett fejjel. Odamenne hozzá, magabiztosan átölelné, és azt mondaná:

– Gyere, Emily. Bemutatlak édesanyámnak.

Amúgy kifejezetten jóképű.