Emily naplója – 32. bejegyzés

Meggondolatlan őszinteség

Micsoda reggellel indult a szabadságom! Hétfőn Ben mellett ébredhettem egy mesés ház gyönyörű udvarára néző, üvegfalú kuckóban. Amikor kicsit magunkhoz tértünk, egy kellemes, frissítő zuhanyzás után visszabújtunk az ágyba, hogy igazán jól induljon a nap. Ben még mindig isteni szerető.

Kiadós reggelit készített, amit a teraszon, madárcsicsergést hallgatva fogyasztottunk el. Legalábbis az első felét. A kávénál – én hülye – azt gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit komolyabb témáról.

– Cecília miért utál ennyire engem? Vagy csak a pia teszi, hogy ilyen gorombán beszél velem?

Ben tekintete megkeményedett.

– Csak engem félt – mondta kurtán.

Félti? Mégis mitől?

– Elég furán teszi – nevetgéltem zavartan.

– Cecília ilyen, és kész. Gyerekkori barátom. Világéletében szókimondó volt. Kicsit harsány, főleg, ha pezsgőzik. Őt ilyennek kell elfogadni. Nem szabad rá néhány erősebb beszólás miatt megharagudni.

– Mint például olyanért, hogy közli az új pároddal, hogy ő már hamarabb lefeküdt veled, bibibí?

Megfagyott a levegő.

– Azt már tisztáztuk egyszer, hogy félreértetted. Vagy mostantól rendszeresen fel fogod hozni? Mégis minek?

Értetlenül kapaszkodtam a csinos, magas, vastag falú üvegpoharam fülébe. Mitől lett ilyen ingerült? Semmi olyat nem mondtam, ami nem igaz. Az a nő iszik, és részegen másokat vegzál elég durván. Miért kell úgy tenni, mintha valami bántót mondtam volna? Meg sem említettem a csúnya vörös, táskás szemét meg a cigarettától recsegő hangját.

– Sajnálom – nyögtem ki végül.

– Nem gáz – rántotta meg a vállát. – Látszott rajta, hogy de igenis gáz. Fekete pont beírva. – Értsd meg, hogy félt.

Muszáj volt tudnom, hogy miért mondogatja ezt.

– Mi az, hogy félt? Mitől?

Félrehúzta a száját, és széttárta a karját.

– Fogalmam sincs.

Ordított róla, hogy nem mond igazat. Inkább témát váltottam.

– És az a nő, aki olyan nagyon kedves volt velem – kezdtem teljes átéléssel, hogy érződjön a plasztikfejű iránti tisztelet –, neki miért van úgy szétplasztikázva az arca? Valami balesete volt szegénynek? – kérdeztem már-már aggódva.

Hogy látsszon, mennyire nem tulajdonítok ennek egyébként akkora jelentőséget, rá sem néztem Benre, hanem úgy tettem, mintha a nem létező cukrot kapirgálnám a pohár alján a kecses, hosszú kanállal. Remélem, még nem tűnt fel neki, hogy sosem cukrozom a kávémat.

– A férje, aki szintén gyerekkori barátom, nagyon sok pénzt keres az autószalonnal meg egyéb üzletekkel. A csajszi meg szereti azt a pénzt elkölteni. Az ő hobbija a szépészeti beavatkozás. Senkinek sem árt vele. Tényleg nagyon jó fej, jószívű, ahogy te is látod.

Nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen jól jönne nekem az a rengeteg kidobott pénz. Az viszont megnyugtatott, hogy javítottam egyet, mert alaposan megdicsértem ezt a nőt.

– A többiek? – kérdezte kíváncsian.

Naná, hogy őszintén válaszoltam.

– Az a fekete hajú nő kicsit fura, úgy tűnik, nem túl boldog. Legalábbis a szóhasználatából erre következtetek.

Ben behúzott állal, felvont szemöldökkel nézett rám.

– Miféle szóhasználat?

– Észre sem vetted? – kérdeztem vissza lelkesen, én ostoba picsa. – Minden második szava a borzasztó vagy a rémes. Még a saját férjére is olyan csípős megjegyzéseket tesz, hogy csak pislogtam – kuncogtam.

– Hm. Nekem fel sem tűnt. Ő egyébként a legjobb barátom felesége. Imádják egymást. Gondolom, játékos ugratást érthettél félre. És a negyedik feleség?

– Az öreg néni kinézetű? – csilingeltem. – Ő is nagyon cuki. Mint egy kedves nagymama.

Diadalmasan mosolyogtam Benre. Lám, mindegyik barátosnéja olyan szimpatikus, hogy csak na. Nálam nagyobb rajongójuk nincs is.

Ben letört egy darabot a kenyereskosárban árválkodó magvas buci végéből. Komótosan kitörölgette a tükörtojás tányérra folyt sárgáját. A szájába vette a bucidarabot, és lassan, élvezettel rágta. Utána ivott rá egy kortyot a mézes tejeskávéból, és azzal együtt nyelte le a falatot.

– Alig várom, hogy találkozzak a barátaiddal. Főleg most, hogy tudom, az enyémek mind idióták. Részeges, szétszabdalt pofájú, vén, morgós kutyák.

Leforrázva ültem a kiürült pohár és a morzsás tányér fölött. A madarak rémülten hagyták abba a csivitelést.

– Ben, én…

– Semmi gond – vágott közbe. – Nem szimpatikusak. Ez van.

Én hülye, idióta barom. Mégis mire volt ez jó? Szörnyen éreztem magam. Jobb figyelemelterelés nem jutott eszembe, mint hogy a reggeli maradványainak elpakolása után a kanapéhoz húztam, és az ölébe ültem. Az aktus után pedig őszintén bocsánatot kértem tőle.

– Annyira sajnálom, hogy megbántottalak. Nincs jogom így beszélni a barátaidról, akik egyébként, hidd el, szimpatikusak. Bevallom, nem tudom kezelni Cecília viselkedését, és azt a tényt, hogy ti már voltatok együtt. Mégiscsak az exeddel kell zöld ágra vergődnöm, és én még sosem voltam ilyen helyzetben. Bele fogok jönni, de idő kell hozzá. Ha gondolod, egy ideig nem tartok veled, amikor a barátaiddal vagy. Hátha mindenkinek jobb lesz úgy.

Egy darabig a szavaimon merengett, közben tovább simogatta a meztelen hátamat.

– Én meg abba nem gondoltam bele, hogy Cecília jelenléte féltékennyé tesz téged. Figyelmetlen voltam, sajnálom.

Egyrészt örültem, hogy lezárhattuk végre, másrészt szíven ütött, hogy Cecília viselkedésében továbbra sem talál semmi kivetnivalót. Elintézte annyival, hogy féltékeny vagyok. Még sosem bélyegzett meg senki ilyesmivel.

A nap hátralévő részében elmentünk hajózni a szép, nagy, kék jachton. Nem tudom, hogy tényleg a kedvemért tartotta meg, vagy esze ágában sem volt eladni. Talán nem is fontos.

Kedden Ben üzleti útra ment, én pedig belevetettem magam a lakás kitakarításába, hogy előkészítsem a terepet a bárpult felszereléséhez. A fölöslegessé vált holmit dobozba gyűjtöttem, és levittem a kuka mellé, hátha valakinek még jól jön. Mivel csak leugrottam a ház mögötti udvarra, nem bajlódtam az öltözködéssel. Trikóban, melltartó nélkül, szétzilált copffal, papucsban csattogtam le a lépcsőn. Visszafelé jövet kibe botlottam? Naná, hogy Morcosba.

– Nagyon csinos kis taligával közlekedik az új lovagod – jegyezte meg furán.

Azt hittem, gúnyolódik, de a hangja és a tekintete is egészen más volt, mint amikor szórja a csípős megjegyzéseit. Fürkészőn méregettem, megfeledkezve a kinézetemről.

– Új?

Ezt tartottam a leginkább különösnek a mondandójából.

Erőltetett fintorral az arcán vállat vont.

– Az a kis pici sportfickód volt előtte, nem?

Elhűltem.

– Valami naplóba gyűjtöd ezeket az információkat rólam? Magándetektív vagy gyógyszerészjelmezben, vagy mi? – hápogtam.

Ezúttal egészen jól kivehető gúnyos mosoly suhant át az arcán.

– Nem kell titokban figyelni azt, akinél jönnek-mennek a férfiak.

Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak.

– Morcos, baszki, nem hiszem el, amit hallok.

Elkerekedett a szeme.

– Morcos? Mi az, hogy Morcos?

Úgy égett az arcom, hogy az fájt. Ezt most tényleg hangosan kimondtam?

– Semmi, nem érdekes.

Azzal sarkon fordultam, és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Feltéptem, azután hagytam, hogy jó nagyot csapódjon mögöttem. Fél szemmel még rápillantottam a faliújságra szúrt, csupa nagybetűvel írt felhívásra: NE ENGEDD, HOGY BECSAPÓDJON! ZAVARJA A FÖLDSZINTI LAKÓKAT!

Majd legközelebb. Most kurva ideges vagyok.

Csütörtökön áthívtam Markot és Sofiát egy laza melegszendvics-vacsorára, csak hogy érezzem végre: szabad vagyok, azt csinálok az időmmel, amit akarok. Csodálkoztak ugyan, hogy miért nem péntekre szerveztem, amikor tovább tudtak volna maradni. Azt mondtam, túlságosan hiányoztak már. Jól is nézett volna ki, ha közlöm: pénteken Ben is ráér, rohadtul nem akarom, hogy találkozzon veletek.