A szalon – 28. rész

Olivin

Friss, illatos őszi reggel köszöntötte a szalon dolgozóit. Mia érkezett elsőként. Átfutotta az időpontokat, majd egy kis, szív alakú öntapadós cetlire felírta, amit az első vendégről tudni kellett. Nicónak a fogasra akasztott köténye fölé, Larának az UV-lámpa tetejére simította az üzenetet. Szerette, hogy ilyen apróságokkal is kimutathatja a törődését.

Kopogtak.

Mia meglepetten kapta a fejét az üvegezett bejárati ajtó felé. A vendégek általában csak benyitottak, és már mondták is, miért jöttek. A recepciós rápillantott a nyitva–zárva táblára, hátha elfelejtette a megfelelő feliratot kifelé fordítani. Úgy tűnt, minden rendben. A dús, vörös hajkoronájú, fehér pulóvert és almazöld sálat viselő nő azonban nem mozdult.

Mia várt.

A nő csak állt tovább.

A recepciós kíváncsian az ajtóhoz somfordált, majd kinyitotta. A fiatal, feltűnően szép, kerek arcú nő natúr színű, fénylő ajka bájos mosolyra húzódott, zöldeskék szeme csak úgy ragyogott.

– Alig vártam, hogy végre eljussak egy szépségszalonba – lelkendezett.

Mia bal szemöldöke magasra szaladt.

– Nos… akkor fáradj beljebb – mondta, és megvonta a vállát.

Félreállt, majd a szalon belseje felé intett.

A nő különös mosollyal levette a sálát, összehajtotta, és a retikülje oldalsó zsebébe csúsztatta. Azután egy másik zsebből elővett egy krokodilcsatot, és összefogta vele a haját.

– Nahát, micsoda ékszer! – ámult el Mia.

A vendég nyakában ezüstláncon hüvelykujjnyi, csepp alakú medál függött, fülében pedig csaknem ugyanekkora, hozzáillő fülbevalók. Az ezüstszínű foglalatokat áttetsző, mohazöld ásványszemcsék töltötték ki. Dudoros felületük szabálytalanul törte meg a fényt.

A nő gyengéden végigsimított a medálon.

– Olivin – mondta büszkén.

– Gyönyörű – sóhajtotta Mia. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

– A férjemet illeti a dicséret, ő választotta.

Mia elismerően csettintett a nyelvével.

– Akkor megemelem a kalapom a férjed előtt. Tökéletesen illik a szemedhez és a stílusodhoz.

A nő arcát finom pír öntötte el, és szemérmesen lesütötte a tekintetét.

Lara és Nico egyszerre érkeztek. A fodrász egyenesen a konyhába ment, Lara pedig a munkaasztalához sietett.

– Gyere, foglalj helyet – mutatott a székre, miközben lekapta a cetlit az UV-lámpáról. – Milyen színű körmöket szeretnél?

– Olyan zöldet, mint az ékszerem.

Lara közelebb hajolt.

– Hű, ez csodaszép! – álmélkodott. Ösztönösen kinyújtotta felé a kezét, majd még mielőtt hozzáért volna, észbe kapott, és visszahúzta. – Van ilyen színem. Ha nem is pontosan ilyen, de nagyon hasonló.

Megérkezett Dolores, Nico első vendége. Az olivin ékszert viselő nő hátrapillantott, és széles mosollyal köszöntötte az idős asszonyt.

– Ugye, milyen jó szépségszalonban indítani a napot? – kérdezte vidáman.

Dolores visszamosolygott, noha a szeme körül mozdulatlan maradt a bőr. Csupán a szája ívelt mereven felfelé. Hunyorogva mérte végig Lara vendégét.

– Igen, én is szívesebben kezdem a napot a fodrászszékben, mint a konyhában, a fazék mellett – válaszolta, majd a hajmosóhoz ment.

Alig néhány perc múlva szorgos csend telepedett a szalonra. Mindenki elmélyülten végezte a dolgát, vagy élvezte a kényeztetést. Egyedül a fiatal nő fészkelődött folyton.

– Valami gond van? – kérdezte Lara, és aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – Nem kényelmes a szék? Hozzak másikat?

A nő megrázta a fejét. Nagy fülbevalói lomhán meglendültek a mozdulattól.

– Más vendég nem jön? – kérdezte, majd hátrafordult a bejárat felé, mintha várna valakit.

Lara behúzta az állát, és hátrébb dőlt. Gyanakodva méregette.

– Gaelre gondolsz? Azt szeretnéd tudni, hogy ma jön-e?

Dolores és Rosita, a szalon két idős törzsvendége, egyaránt plátói szerelmet táplált a magas, szűkszavú masszőr iránt. Lara nem lepődött volna meg, ha ez a fiatal nő is rajong érte.

A vendég azonban ismét megrázta a fejét. Nagy fülbevalói újra meglendültek.

– Ja, nem – válaszolta sietve. – Minden rendben, csak szeretem, ha zsongás van körülöttem.

Lara nem hitt neki, de ráhagyta. Amúgy sem akart darázsfészekbe nyúlni. Csak annyit szeretett volna tudni a vendégéről, amennyi feltétlenül szükséges.

Folytatta a munkát. Egy időre visszatért a nyugalom. Amikor Dolores elkészült, két újabb vendég érkezett, és letelepedett az ajtó melletti kanapéra. Nico felsöpört, Dolores pedig Lara asztalához sétált.

– Nagyon szép munka, drágám – dicsérte meg Larát. – Tökéletesen passzol ehhez a csodás ékszerhez. – Finoman a nő vállára tette a kezét. – Remek választás. Nagyon nőies szett.

A fiatal nő szeme felragyogott.

– A férjem választotta.

Dolores elismerően bólintott. Frissen formázott, illatos haja meglibbent.

– Akkor gratulálok ahhoz a férfihoz, aki ilyen ékszert ajándékoz a feleségének.

A nő arcán földöntúli mosoly terült el. Lassan, mélyen beszívta a levegőt.

– Nem nekem vette – felelte lágyan. – A fehérneműs fiókjában rejtegette. Egy kis kártya is volt rajta: „Nora, drágám, örökké a tiéd vagyok.” Engem nem Norának hívnak. Úgyhogy letéptem róla a kártyát, és kidobtam a picsába. – Hangja továbbra is puhán, kiegyensúlyozottan csengett. – Látni kellett volna annak a szemét kurafinak a képét, amikor meglátta rajtam a fülbevalót meg a medált. – Diszkréten megköszörülte a torkát. – Azt mondtam neki, majd ha az a kis ribanc tölti fel a fiókot tiszta alsógatyákkal meg szépen összepárosított zoknikkal, megtarthatja, amit ott talál.

A vendégek, Lara, Nico és Mia visszafojtott lélegzettel hallgatták a nőt.

– Ó – lehelte Mia.

– Azért vártam annyira, hogy eljussak egy közeli szalonba, mert az ilyen helyeken terjed a leggyorsabban a pletyka – folytatta. – A férjem ugyanis az a pöcsfej ingatlanos, akinek az óriásplakátjaival tele van a környék. Így legalább csinálhatok egy kis hírverést neki és az üzletének. Egy rohadék, ha esetleg nem lett volna egyértelmű.

Kivette a csatot a hajából, és eligazította a fürtjeit. Elővette az almazöld sálát, laza mozdulattal a nyaka köré tekerte, majd Miára nézett.

– Nálad tudok fizetni?