Livi nagyon jól tudta: érzelmekről nem beszélünk. Egyrészt, mert kiadjuk magunkat, és ezáltal sebezhetővé válunk. Másrészt, a kutyát nem érdekli igazán, hogy mi a hasfájásunk. Ha meg, épp ellenkezőleg: alig férünk a bőrünkbe a boldogságtól, akkor pláne hallgassunk. Arra meg mégis ki lenne kíváncsi? Főleg manapság, amikor mindenkinél beütött a világvége, és majd szétveti a feszültség. Valami úgyis mindig van: elpusztult kiskutya, örökség nélkül meghalt nagyszülők, változó kamat, nem teljesült pályázati feltételek, elutasított hitel, külföldre költöző körmös. Ki akarná ezek mellett azt hallgatni, hogy valakinek meg éppen jó? Azt persze, felüdülés lenne tudni, hogy a másiknak legalább egy kicsivel rosszabb, de túl sok időt meg az sem ér meg, hogy végighallgassuk. Szóval holmi lelki problémákkal, meg szorongással untatni másokat amúgy sem illik. Különben is. Livi megtanulta azt is, hogy a dolgok gyökere mindig nála keresendő. Így vagy úgy, de mindig ő a hibás a kialakult helyzet miatt. Hiszen, ugye: minek ment arra; miért kereste a bajt; miért nem oldotta meg egyedül; mi a fenének azt a szakmát választotta; miért éppen barnára festette a haját; kellett neki abba a városba költözni; a hülye se vesz már olyan telefont; a kék szemű férfiak mind szemetek, ezt még egy ovis is tudja. Na, ugye. Ezért aztán kár lenne belefogni egy lelkizésbe.
Harmadik hete sajgott a lelke. Becsapták, és sok pénze bánta. Legalábbis úgy tűnt. Vajon tényleg becsapták? Nem lehet, hogy ő nem volt elég tájékozott? Mi van, ha kék szeme volt annak a férfinak, és ő nem vette észre? Arra gondolt, hogy kimegy a város határába, és ordít egy nagyot. Nem is ordít. Inkább sikít. Olyan förtelmes, fülsüketítőt. Hogy berekedjen tőle. Csak ugye, merre induljon el egy ekkora városban? Maximum elvonatozik valahová, kimegy a pusztába, és ott üvölti ki magából, mielőtt szétfeszíti.
Rég nem beszélt Karesszal. Négy éve. Azelőtt meg vagy tíz éve. Még Livi is meglepődött magán, amikor üzent a férfinak, hogy találkozzanak. Karesznak egy órája volt mindössze két ügyfél között. Livi egy lattét kért megszokásból, Karesz pizzát szeretett volna, de még nem volt nyitva a konyha.
Livi arra kérdésre, hogy mi újság vele, elmondta, hogy szélhámosokba botlott. Csak úgy, kicsúszott a száján, pedig nem akarta Kareszt ilyesmivel untatni, főleg, hogy csak hatvan percük volt. A férfi meg nevetett, hogy ezek mind ilyen szarháziak. Vidáman legyintett, hogy Livi felejtse el a francba az ilyen trógereket.
– Persze, tudom, idegesítő, mert az ember ilyenkor még képes magát hibáztatni…
Livi beleszédült. Hogy mi? Lehet, hogy nem is ő rontotta el? Már az elején, mondjuk, úgy a születése körül?
Aztán egy varázsütésre szökni kezdtek ki a szavak a száján. A lelke legmélyéről. A titkai, a vágyai, a féltett gondolatai önálló életre keltek, és mind Karesszal akartak találkozni. A férfi pedig hol örült, hol rácsodálkozott, hol egyetértett, hol pedig éppen hasonló cipőben járt.
A több tonnás teher alól hirtelen felszabadult lelke vígan lebegett, Livi pedig meg sem próbált ellenállni, úgy adta át magát az új, ismeretlen érzésnek. Legféltettebb gondolatait úgy osztotta meg a férfival, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Karesz pedig tökéletesen készen állt azok befogadására, lelkes megvitatására.
Karesz egyetértő szavai drogként árasztották el Livi elméjét, és oldozták fel gyermekkori szorongásai alól. A három hét néhány perc alatt vált semmissé, a gyerekként berögzült hitrendszer pedig hatvan perc alatt omlott össze. Karesz egyszerűen csak fogta a reflektort, és a megfelelő helyre irányította a fényt.