Nem jött álom a szemére. Barnabás vállának nyoma beleégett az övébe. Zakatolni kezdett a szíve, ha újra felidézte a súlyos, vibráló csendet, ahogy némán ültek egymás mellett. Mi lesz így holnap? Nadia pontosan tudta, ha meglátja a férfit, az ő világos bőre olyan vörös lesz majd, mint a rák. Nem fogja tudni titkolni, hogy felkavarja Barnabás jelenléte. Megpróbálta megnyugtatni magát. Barnabás mindössze egy sármos képviselője a vágyott világnak. Igyekezett elhinni, hogy nem a férfi, hanem a mesés konyhaszigetnél elfogyasztott, frissen facsart narancslé, és a kertben elkortyolt minőségi kávé az, ami felizgatja, nem pedig a test vagy a hozzá kapcsolódó lélek. Nem is ismeri Barnabást. Persze, kedves, jópofa fickó, de ennyi erővel a sarki bolt kócos, izmos pénztárosa is lehetne rá ilyen hatással. Csak az, ugye, nincs tele pénzzel. Nem áll két luxusautó a dupla garázsában, és feltehetőleg medencéje sincs a hátsó udvaron. Elhúzta a száját. Nem lehet ilyen sekélyes.
Nyitott szemmel forgolódott az ágyában. Ha becsukta, Nadiát látta meztelenül, ahogy lassú, ringatózó léptekkel közelít felé. Nem akart rágondolni. Egyrészt ő már megállapodott, kinőtt abból, hogy nőkről ábrándozzon. Nem volt szüksége bonyodalmakra, drámákra. Másrészt az egyik legfontosabb dolog számára a nyugalom és a kiszámíthatóság volt. Szerette, ha a napok mindig hasonló mederben zajlottak. Sosem értette a félrelépést, a válást. Szerinte nem volt olyan párkapcsolati probléma, amit így-úgy ne lehetett volna megoldani. Barnabás maximálisan kompromisszumkész volt. Szívesen elvonult az irodájába, akár napokra is bezárkózott. Sosem korlátozta a felesége kiadásait. Neki elég volt, hogy Melindával bárhol, bármilyen társaságban meg lehetett jelenni, gondoskodott a gyerekeikről, őt pedig békén hagyta. Feleségének pénzre, Barnabásnak pedig annak előteremtéséhez nyugalomra volt szüksége. A férfit kevésbé érdekelte a testiség, de amikor szüksége volt rá, Melinda készségesen állt rendelkezésére. A tűz már régen nem volt jelen a házaspár életében, de Barnabás úgy hitte, ez mindkettőjük számára megfelelő. Nadia érintése azonban minden porcikáját átjárta. Úgy kívánta a nörszöt, hogy szinte fájt. Mekkora hülyeség volt a házba hívni!
Minél tovább gondolkodott, Nadia annál dühösebb lett. Miért ő az már megint, akinek lehajtott fejjel le kell vonulnia a színről? Miért neki kell mindig józannak lennie és helyesen cselekednie? Mások miért élhetik meg a pillanatnyi vágyaikat? Ő miért nem hibázhat sosem? Nem törölte le a könnyeit. Hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán, a füle mellett egyenesen a párnára. A kezét a szívére tette, mintha meg akarná simogatni, hogy ne fájjon annyira az emlék. A férfi emléke, aki bántotta, megalázta, és aki miatt a családjától távol kell most élnie. Olyan régen szerették már. Idejét sem tudta, mikor csókolták meg utoljára gyengéden, szeretettel. Ölelésre, simogatásra volt szüksége. Arra, hogy megnyugtassák és elfeledtessék vele mindazt, ami történt. A pofonokat, a kiabálásokat, ahogyan a haját tépte a férfi, akiért egykor bármit megtett volna. Lányai riadt sikítását még mindig hallotta éjjelente. Csak mert a férfi, Damian túl kihívónak tartotta, ahogyan Nadia táncolt. Pedig a nörsznek az élete volt a tánc, amelyet nem is olyan régen még tanított Lengyelországban. Most pedig takarít, illetve bébiszitterkedik másoknál, és bőg, mert fogalma sincs, mikor élhet végre úgy, ahogy ő akar szabadon, nem pedig mások jóindulatára utalva.
Barnabás nem tudta eldönteni, hogy ébren van, vagy álmodik. A forró száj, a puha nyelv és a selymes bőr az ujjai között eszét vették. Az arcába omló, illatos haj, a követelőző test olyan valószerűtlennek tűnt. Inkább hitte, hogy különös, delejes álomban ringatózik. A telihold bevilágította a szobát, varázslatos, ezüst fénnyel árasztotta el azt. Túl tökéletes, túl érzéki volt ahhoz, hogy valóság legyen. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy egy mesébe illő utazásra vigyék, és azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Szabadesésben zuhant a végtelenbe, és nem érdekelte, hogy mit hoz a következő pillanat.