Mintha egy jégcsákányt vágtak volna a koponyájába, amikor Emily felnevetett. Ted képtelen volt elviselni a hangját. Azt a vékony, cincogó hangját. Megőrült tőle. A kacagásától pedig rendre szuicid gondolatai támadtak. Az összes nőre emlékeztette, aki valaha gúnyt űzött belőle. Márpedig Emily sokat nevetett.
Bevette az altatót, lefeküdt és türelmetlenül várta, hogy hatni kezdjen. Gyógyszer nélkül már meg sem próbált aludni, mert akkor rendre Emilyvel álmodott, és azzal, ahogy ránéz és mosolyra húzódik a szája, őt pedig azonnal rázni kezdi tőle a hideg. Meg az ideg. Így viszont nem álmodott.
Arra már nem emlékezett, hogy mikor romlott el minden. Pontosabban arra, hogy mikor volt utoljára jó. Amikor még nem feszítette a düh a nap minden egyes, végtelenül hosszú órájában, és amikor még nem az tette ki a napját, hogy megtalálja az összes hibát az őt körülvevő emberek mindegyikében.
Emily úgy robbant be az életébe, mint egy bomba. A szőke fürtjeivel, a hangjával és a nevetésével. Ted szerint nem igaz, hogy valakinek mindig jó kedve van. Az egyszerűen nem normális. Aki képtelen legalább néha búskomorságot érezni vagy igazi fájdalmat, ott valami nagyon nincs rendben. Ted számára a düh, a bosszúság a mindennapok szerves része volt. Minden napra akadt egy veszekedés valamelyik szomszéddal a nem megfelelően nyírt sövény vagy a felelőtlenül használt közös medence miatt. Kétnaponta kiosztott egy alapos fejmosást vagy a benzinkúton vagy a szupermarketben. Előszeretettel jelentette fel a tilosban parkolókat és az éjszakai hangoskodókat. Ted úgy vélte azzal, hogy megpróbál rendet tartani, egyfajta küldetést teljesít. Hitte, hogy jobbá teszi a világot, amelynek minden egyes lakója idegesítette.
Amikor Kate szakított vele, azt ordította Tednek: Baszódj meg, te pszichopata köcsög!
A férfi nem szólt semmit, rezzenéstelen arccal tűrte a kirohanást. Éjjel feltörte a lány közösségi oldalait, és közönséges videókat, képeket posztolt, illetve küldött a lány nevében. Azt is sikerült elérnie, hogy Kate elveszítse a munkahelyét, amely betöltésére Ted szerint amúgy sem volt alkalmas. Igazából csak segített a lánynak újragondolni az életét. Ilyen gyenge idegekkel Kate nem gondolhatta komolyan, hogy óvodában dolgozzon.
Tednek azonban volt hobbija is, ami izgalommal töltötte el. Mások tesztelése, gyenge pontjainak feltérképezése különös lázba hozta a férfit. Igyekezett minél több embert megismerni, különböző társaságokba beférkőzni, és megfigyelni. Azután jöhettek a névtelen feljelentések, trükkös lebuktatások. A legjobban azt élvezte, ha az áldozat neki panaszolta el, milyen bosszúság érte.
A férfit a legkevésbé sem zavarta, hogy gyűlölik. Nem is érzékelte igazán. Nem vágyott szeretetre, sem elismerésre. Kontrollálni akart, leuralni. Áldozatokra vágyott, és abból mindig akadt. Az, hogy a nőknek nem kellett, időnként felzaklatta, de beérte azzal, amit a pénzéért megkapott. Különben is nehezen viselte el a társaságot túl hosszú időn keresztül. Néhány óra után szinte fájt az emberek közelsége. Bántotta a fülét a hangjuk, az elméjét pedig a viselkedésük és a megnyilvánulásaik. Irtózott a parfüm és a mosószer illatától, ami a ruhájukból áradt.
Emily számára az egész világ maga volt a csoda. Mindent szépnek látott, mindenre kíváncsi volt, és nem telt el úgy nap, hogy valami óriási öröm ne érte volna. Egy jó beszélgetés, egy finom étel, egy üdítő séta a puha homokban az óceán partján. A legjobban a vizet szerette. A bőrét simogató, hűs, sós vizet. Márpedig Emily egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belevesse magát akár a habokba, akár a medence tükörsima vizébe. Időnként, amikor senki sem látta, újra és újra beledugta a nyelvét a vízbe. Csak, hogy tudja, még mindig olyan sós-e. Főként eső után volt rá kíváncsi, hiszen az eső nem sós. És egy négyéves kislánynak meg kell győződnie arról, hogy még a többnapos eső sem édesíti meg sem az óceán, sem a szomszéd Ted bácsival közös medence vizét.