Adél újra és újra megnézte a fényképet a telefonján, illetve a két bejárat melletti falat. Akárhogy számolta, az egyik falra hét, a másikra hat kulcstartó doboz volt rögzítve. A képen viszont csak négyet látott. Három feketét, amelyeket színes, sárga, piros, illetve kék, kör alakú matricákkal jelöltek meg. Mellettük egy ezüst színű látszott még félig. Az utasítás úgy szólt, hogy a fehér boxot kellett a 1-1-0-5 számkombinációval kinyitni. Miután ilyen színű nem is volt, biztosra vette, hogy az ezüst lesz az. Valamelyik. A másik falon is volt három, teljesen egyforma ezüst tartó. Mindegyiken, egymás után beállította a kombinációt, de egyik sem nyílt ki. Nem akarta felhívni az apartman üzemeltetőjét. A self check-in pont azért jó, mert nem kell érintkezni a szállás tulajdonosával vagy kezelőjével. Végül nem maradt más választása.
A férfi láthatóan nem készült hosszú beszélgetésre. A telefont nem a kezében tartotta, hanem az asztalon hagyta, ami feltehetően egy kisebb, alacsonyabb dohányzó asztal lehetett a kanapé előtt. Az apartman kezelője fél szemmel a tévét nézte, és nem zavarta, hogy a telefonáló őt inkább alulról látja, mint szemből. Ebből a szögből Adél jól láthatta, hogy a férfinak három foga is hiányzik a felső fogsorából. Hosszas értetlenkedés, a falak közötti ide-oda szaladgálás után meglett a fekete kulcsbox, amin egy fehérre kopott, kör matrica volt. A lány már inkább meg sem kérdezte, hogy miért nem aktuális fotót kapott a bejáratról. A lakást is hosszan, türelmetlenül keresték együtt, hiszen a férfi azt sem említette az üzenetében, hogy nem azon a kapun kell bemenni, ahol a kulcs van, hanem egy másikon. Innentől kezdve a „jobb oldali lépcsőn fel, és ott a második lakás” nem ugyanazt jelentette a két fél számára.
Miután végre ajtón belül volt, lerúgta a cipőjét, és sietett a teraszra. A kopott, viseltes függöny mögötti ajtó, amiről pergett a festék, alig akart kinyílni. Pedig Adél nem így képzelte el azon a bizonyos éjszakán, amikor kisírt szemmel hazafelé bandukolt fázva, testileg és lelkileg is összetörve. Akkor elhatározta, hogy amint megérkezik, elnyúlik a teraszon, és jól kibőgi magát. Azután kinyit egy üveg bort, és legalább a felét meg is issza. Arra nem számított, hogy nem lesz a közelben bolt. Pedig a szállás leírásában az szerepelt, hogy az üzlet mindössze pár percnyire van. Csak azt nem említette, hogy mindez kocsival lehetséges. Adél pedig nem bérelt autót.
Némi rángatás után kijutott a teraszra, ahol az óceáni kilátás helyett, a szemben lévő épület omló vakolatú fala tárult elé. Igaz, ha kihajolt a korláton, és oldalra fordult, láthatta a vizet is. A kopott, töredezett rattan székre csak óvatosan mert ráülni, már abban sem bízott. Épp, hogy leért a feneke, amikor rikácsolást hallott. A kék hajú, borvirágos arcú, megállapíthatatlan korú nő volt az, akivel a kapu előtt már találkozott. Adél a korláthoz lépett, és lenézett az udvarra. A kék hajú neki kiabált rossz angolsággal. Széles vigyorral intett a lánynak, amint meglátta. A nő mellett egy zömök testű kutya és egy csüngő hasú vietnámi kandisznó szimatolt elmélyülten. A kék hajú a kezében egy üveg bort lengetett.
– Gyere na! Mondtam, hogy van nekem borom. Gyere már, ne szégyenlősködjél! Tiéd lehet az egész.
Adél hirtelen nem is tudta, mit érezzen, örömöt vagy szégyent.
– Jövök – intett vissza mosolyogva.
Sietett vissza a lakásba, de elfeledkezett terasz és a szoba közötti szintkülönbségről, és kis híján elesett. Morgott egyet dühében, majd kinyitott a fotókon szép, antik hatású, a valóságban zsírfoltos, rozoga konyhaszekrény ajtaját. A polcon egy törött fülű bögre és néhány alacsony, széles szájú pohár árválkodott. Borospohár vagy legalább valami hasonló nem bujkált a szekrény többi polcán sem. Elmosta a törött bögrét, és lekullogott a szuszogós disznó és a kajla fülű kutya széles vigyorú gazdájához.
– Nem iszom meg a borát, de ha kapok egy bögrével, nagyon megköszönöm.
A nő jóízűen nevetett, majd bekiabált az egyik földszinti ablakon.
– Jesus María itthon vagy? Hozzál már egy dugóhúzót meg egy poharat magadnak!
Adél legnagyobb meglepetésére az övénél is viseltesebb teraszra egy idős, sötét bőrű férfi lépett ki, nem pedig egy nő.
Képtelen volt elaludni a cigaretta szagú ágyneműben. Feltehetőleg a szürreális borozás egy María nevű férfivel, illetve a kék hajú nővel, akinek disznója van önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy ne jöjjön álom a szemére. A büdös párna azonban mindennél rosszabb volt. Összehajtotta a törölközőjét, és azt tette a feje alá.
Mire elfogyott a keksz, amivel reggelente kedveskedett Antonionak, a csüngő hasú kannak, már a repülőn ült. Egyetlen perce sem marad egy nyugodt, kiadós sírásra. Napközben a homokdűnéknél fürdött az óceánban, illetve olvasott a parton, ahová jobb híján egy órányi gyaloglással jutott el. Miután hazasétált, összedobott magának némi főtt ételt, és várta, hogy a kék hajú nő, illetve José María felkiabáljanak neki.
– Hogy vagy drágám, sikerült kicsit túltenned magad a történteken? Vagy legalább elfogadnod? – kérdezte aggódó hangon a barátnője.
Adél megvonta a vállát.
– Olyan távoli az egész. Mintha meg sem történt volna.
– Ne viccelj Adél! Az a szemét megcsalt, és mindenki tudott róla! Iszonyú megalázó helyzetbe hozott, ne add elő, hogy pár nap alatt túltetted magad rajta!
Adél szeme előtt megjelent Antonio, aki nyögve, szuszogva falta a kezéből a kekszet. Sokkal jobban érdekelte, hogy vajon nélküle is együtt borozgat-e a kék hajú és a María nevű férfi, mint bármi, ami az utazás előtt történt vele.