Sylvya Tenerife nagyjából harminc évvel lehetett idősebb, mint a profilképén. Hosszú, lefelé görbülő orra és a szája közötti, mélyen ülő két barázdáról nem lehetett eldönteni, hogy egy ott felejtett fintor vagy a kor rajzolta oda. Mély, cigarettafüstös hangján köszöntötte a szűk parkolóban toporgó családot.
– Merre fogunk menni? – kérdezte izgatottan Elena, meg sem várva, hogy idegenvezetőjük végezzen a bemutatkozással.
Sylvya válasz helyett a parkoló szájából induló, szűk utcácska felé mutatott piros, hajlott körmű mutatóujjával.
A keskeny, mindössze egy autónyi köz fehér villáit élénk, mályva- és narancsszínű murvafürt bokrok díszítették. A család elámult a mesés színkavalkád láttán. Alig tettek meg ötven métert, amikor elérték a hosszú, kanyargós lépcsősort, ami az óceán partján ért véget. A sziklák között fészkelő természetes medence láttán Elena eltátotta a száját. A nyílt vízről a hullámok időnként nagy erővel csaptak be a tiszta vizű mélyedésbe, sűrű, fehér habbá változtatva azt.
A család megbabonázva nézte a hatalmas, félelmetes hullámokat, és hallgatta az óriási víztömeg dübörgését.
– Csinálok egy közös képet, jó? – törte meg a hallgatást Sylvya. – Aztán megyünk tovább – tette hozzá kurtán.
– Merre? – kérdezte boldogan Elena.
– Oda, szembe – mutatott vezetőjük közeli szálloda mentén húzódó, kanyargós, óceánparti sétányra.
Több, mint két óra után értek vissza a kiindulópontjukhoz. Elena csalódottan vette tudomásul, hogy a programnak vége.
A testvérpár megsajnálta az anyát, és nem tettek megjegyzést arra vonatkozóan, hogy egy népszerű turista város központjában sétáltak, amely a legkevésbé sem nevezhető rejtett kincsnek. A hely szépségéhez azonban nem fért kétség. Igaz, ingyen is megnézhették volna az interneten fellelhető információk elolvasása mellett, de nem akarták felzaklatni Elenát, akin látszott, hogy becsapva érezte magát. Azon már meg sem lepődtek, hogy a naplementében gyönyörködéssel egybekötött fotózásnak is ugyanaz a medence biztosította a helyszínt.
A csúszdaparkba az ajánlott tíz óra után jóval később sikerült csak odaérni, mert Lily Tenerifének gondja akadt a jegyvásárlással. Azt, hogy sokan másoknak VIP belépője van, amivel a sor elejére állhatnak, a család nem tudta. Ahogyan azt sem, hogy egy-egy csúszásra átlagban negyven percet kell várni. Legalábbis a nyári, forró hétvégéken biztosan.
A gyerekek, a vízi park okozta csalódásból felocsúdva, átvették az irányítást. Ők maguk kutatták fel a látnivalókat, érdekességeket és a szebbnél szebb helyszíneket. Elena elérzékenyülten köszönte meg az utolsó estén a két kamasz lelkes idegenvezetését.
A családnak ugyanoda kellett visszavinnie az autót, ahol felvették. Carlos, és két megtermett kísérője már várták őket. Az autó tulajdonosa intett Elenáéknak, hogy lépjenek hátrébb az autótól, amíg a két idegen átvizsgálja. Az egyik nagy darab férfi megpróbálta felnyitni az autó tetejét. Sikertelenül. Carlos vészjóslóan húzta össze szemét vastag szemöldöke alatt.
– Na, ez baj – mondta vészjósló hangon.
– Mi sem tudtuk felnyitni, már akkor sem működött, amikor átvettük – magyarázta hevesen Albert.
– Hülyének nézel, öcsém? – csattant fel Carlos.
Elenát elfutotta a méreg.
– Szégyellje magát! Tudnia kellett, hogy nem működik az szaros tető! Adja vissza a pénzünket, de azonnal!
– Ha nem működött, akkor miért nem szóltak azonnal? – vicsorogta vészjóslóan Carlos.
Választ azonban nem kapott.
Albert nem volt jó az effajta helyzetek kezelésében. Elena pedig hiába volt dühös, nem tudott semmi olyat mondani, ami meghatotta volna az ilyen családokból élő Carlost. Elenáék hibáztak, Carlosnak pedig be kellett fizetnie a számlákat.