Rosa unottan hallgatta Marisolt, az idegenvezetőből lett ügyintéző-tolmács-problémamegoldót. A szavak már nem álltak össze mondatokká a fejében. Nézte, ahogy a férje által megbízott nő hevesen, fontoskodva gesztikulál kihízott, napszívta felsőjében. Rosa öntudatlanul játszani kezdett a nyakában lógó gyémánt medállal. A briliánssal kirakott foglaltban pihenő, hüvelykujj nagyságú, sárga cseppen örömtáncot jártak a napsugarak.
– Még egy pezsgőt, drágám? – búgta a férje, és már töltött is.
Rosa egy pillanatra elgondolkodott, hogy inkább nem iszik. A tűző napon az előző két pohár is hamar fejbe vágta, és kicsit elálmosodott. Mire azonban a gondolat végére ért, a szája már a kristály szélén pihent. Lehunyta a szemét, ahogy a habzó ital elterült a nyelvén. Imádott nyugdíjasnak lenni. Amíg dolgozott, gyereket nevelt, mindig meg kellett várnia, hogy lemenjen a nap. Most, hogy csak élveznie kell eddigi munkájának gyümölcsét, a reggeli narancslé is pezsgővel megbolondítva érkezett.
Mindig piros arcát a nap felé fordította. A várt felélénkülés ezúttal elmaradt. Nem áradt szét a testében az öröm az alkohollal. Most csak ólmos fáradtságot hozott a tízórai kávé mellé elfogyasztott ital. Csalódottan ragadta meg férje kólás poharát. Hátha egy kis plusz koffein segít, hogy jobb legyen a közérzete.
– Ez persze sürgősségi feláras – hallotta Marsiol távolinak tűnő hangját.
Rosa fél szemmel a nőre sandított. Észrevette, hogy az ügyintéző testtartása megváltozott. Azonnal kiszúrta, hogy valami nem stimmel.
„Sürgősségi feláras az anyád valaga.” Visszacsukta a szemét, és nem szólt semmit. Sejtette, hogy Marisol kiszagolta, hogy jó sok pénz állhat a házhoz, ha ügyes. Bevetett, hát mindent, amiért Rosa nem hibáztatta. Az idegenvezető-ügyintézőnek meg kell élnie, és a helyismerettel nem rendelkező, idegen nyelvet nem beszélő honfitársak óriási lehetőséget biztosítottak a már sokadszorra új életet kezdő Marisolnak.
A tudat, hogy ő Rosa az, aki miatt Marisol az elkövetkezendő hetekben álmatlanul fog az ágyában forgolódni, kellemes érzéssel töltötte el. Ha tudná az a nő, hogy Rosának most is van annyi készpénz a táskájában, amivel Marisol élete örökre megváltozhatna, még krumpli orrot is ragasztana magának, hogy a gazdag házaspár kedvében járjon. Rosa elvigyorodott. Tompa bizsergés futott végig a feje búbjától a tarkóján át a válláig. Már nem is volt olyan álmos. Szívesen bekapcsolódott volna a beszélgetésbe, de a hideg, másokhoz nem szívesen ereszkedő, gyémánt nyakláncos, elegáns hölgy szerepe egészen megtetszett neki. Rosa finoman megkocogtatta az asztalt pezsgőspohara mellett. Ezzel jelezte férjének, hogy töltsön még. A pincér pillanatokon belül meghozta az új üveget.
Rosa diszkréten emelte vállát kellemesen zsibbadó állához, hogy senki se vehesse észre a szemtelen kortyot, amely kicselezte őt, és a szája sarkán át megpróbált elszökni. Kihúzta magát. Lesajnálóan végigmérte Marisolt, akinek a szavait már nem értette. Ujjai ismét a nyakában lógó drágakővel játszottak. Hiszen neki, Rosának, nem is kell értenie, hogy mit hablatyol összevissza az a nő. Kap egy kis aprópénzt, aminek majd úgy örül, mint majom a farkának. Még a nevét se fogja megjegyezni. Marisol. Mar y sol. Amúgy is, milyen giccses név már ez!
Marisol riadtan nézte, ahogy a részeg nő egyszerűen a szája mellé önti a pezsgőt. Óvatosan a férjre nézett, aki lehajtotta a fejét. Az ittas asszony kevesebb, mint egy óra alatt másfél üveggel végzett. Tizenegy óra sem volt még. Marisol tudta, hogy ez lesz az első dolog, amiért elalvás előtt hálát ad majd. A nő nem lehetett több ötvennél, és súlyos, vörös táskákat hordott a szeme alatt. Megsajnálta, és nem tudott eléggé örülni, hogy nem fordított felállásban ülnek az asztalnál.