A hangos vita mindenkit az emeleti ablakhoz szegezett. Ez volt ugyanis mindegyik házban az a pont, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a terrakotta színű térkővel kirakott udvarra. Innen jól lehetett látni, ki pihen a nagymedence körüli napozóágyakon, ki lógatja a lábát a kismedencébe, illetve azt is, ki tereget a teraszán. Ebből az ablakból lehetett megcsodálni a lakópark feletti, terjedelmes banánföld mögül felkelő Napot. Korán volt még, alig múlt tíz óra. A Calle la Rosa 22. szám alatti társasház lakói nem voltak hozzászokva a veszekedéshez. Pedig amilyen színes társaság élt abban a közösségben, bőven akadhatott volna vitatéma.
A probléma akkor kezdődött, amikor Ted megvásárolta az egyik kétszintes házat. A félig angol, félig román származású, lobbanékony természetű férfi ugyanis nem sokat teketóriázott, ha valami nem tetszett neki. Azonnal szóvá tette. Most éppen azon bosszankodott, hogy az udvart szegélyező sövény néhány ága túlságosan belóg az udvar irányába, és ott akár sérülést is okozhat. Indulatosan magyarázta a gondnoknak, hogy ő nem azért fizeti a drága közös költséget, hogy az illetékes trógerül végezze a munkáját. A kanári születésű gondnok, Pablo nem beszélt angolul, Ted pedig nem volt hajlandó spanyolul megszólalni. A kilógó ág rángatása, illetve Ted hüvelyk és mutatóujjának összedörzsölése azonban elég nemzetközi volt ahhoz, hogy mindenki értse, mi a gond. Pablo, aki ötvenéves korára már elég sokféle külföldivel találkozott, csodálkozva figyelte, ahogy Ted letépi magáról a szódásüveg szemüvegét, és idegesen, mind az öt ujjával vakarja kopaszodó fejét. A gondnok óvatosan az emeleti ablakokra pillantott. Sejtette, hogy a legtöbb lakó ott áll, és figyeli az eseményeket. Abban is bízott, hogy bár valóban nem végzett tökéletes munkát, mindenki látja, hogy az alig pár hete ott lakó Ted nem normális.
Ted, dolga végeztével, sietős lépésekkel átszelte az udvar, és leült a teraszán. Pontosan tudta, hogy a két oldalt lévő fal csak attól védi meg, hogy közvetlen szomszédai ne lássák reggelizés közben, de attól már nem, hogy például a kíváncsi, német öregasszony ne bámulja, amikor kedve tartja. Ted is onnan szokta megfigyelni a többieket. Ráadásul az udvarról minden teraszra be lehetett látni, sőt, a francia ablakokon át a nappalikba is. A férfi dühe jóleső elégedettséggé alakult. Mellkasát majd szétfeszítette a büszkeség. Lám-lám, alig költözött ide, máris megmutatta mindenkinek, hogy vele vigyázni kell. Teddel senki sem packázhat, és a lakóközösség jobban teszi, ha behúzza fülét-farkát.
Pablo komótosan indult a ház kijárata felé.
– Hé – kiáltotta Ted, most már spanyolul –, előbb tegye rendbe a sövényt!
– Holnap az első dolgom lesz – válaszolta Pablo. – Hülye köcsög – morogta alig hallhatóan.
– Mikor jön? – kérdezte Ted számonkérően.
– Mondom, holnap.
– Hány órakor?
Válasz azonban nem érkezett. Pablo rövidre nyírt szakállába fúrta ujjait, és hogy a kitörni készülő szitokszavakat elfojtsa, hüvelykjét arcába nyomta.
Az udvart pillanatokon belül pancsoló gyerekek nevetése töltötte meg. A kíváncsiskodók otthagyták megfigyelőállomásaikat, és visszatértek napi teendőikhez.
A kanári-szigeteki, februári vasárnapon erősen tűzött a Nap. Néhányan már reggeli után a medence köré telepedtek. A gyerekzsivajt hamarosan felnőttek beszélgetése fűszerezte. Angol, német, francia, szlovák szavak kavarogtak a Calle la Rosa 22. új építésű, frissen narancssárgára vakolt házakkal körülölelt udvarán.