A hetes számú ház
A legelső dolog, amelyet Carlos, az idős kanári férfi vásárolt az új házba, a grill volt. Nem is akármilyen. Kisebb vagyonba került, és talán túlzásnak is tűnhetett a méreteivel. A terasz egyik felét egy az egyben elfoglalta. Miután egyedül élt, egyáltalán nem zavarta, hogy a ruhaszárító már nem fért oda. Egyébként is jobban szeretett az emeleti, kisebb teraszon teregetni. Az ő ruháit ne kukkolja Ted a hálószobája ablakából.
Carlos imádott a szabad ég alatt sütögetni. Günter esténként irigykedve szippantott a levegőbe. Majd megette a fene a kíváncsiságtól, hogy miket sütöget az öreg. Na, meg kinek? Alig várta, hogy jobban megismerjék a lakók egymást, és végre legyenek közös vacsorák egyik-másik családdal. Carlos nem várt. Hol Noudot és Bernardot hívta át beszélgetni és csipegetni, hol a nyolcas számú házban lakó családot. Legjobban azt szerette, ha María José örvendeztette meg szórakoztató társaságával. Ilyenkor az asszony kutyájának, Perlának is leesett néhány finom falat.
Észrevette, hogy Ted minden érzékszervével figyelemmel tartja. Sajnálta is érte a szódásüveg szemüveges fiatal férfit, hogy nem akad a kukkolásnál jobb dolga. Na, meg furcsállta is. Néha, amikor kiszúrta, hogy Ted a Nouddal és Bernardal közös kerítésük alatt lapul, szívesen odaszólt volna az ügyetlenül rejtőzködő férfinak. Aztán sosem tette.
Ha María José volt a vendége, és látta, hogy kinyílik Ted emeleti ablaka, a régi idők titkos megbízatásairól kezdett fennhangon mesélni, és arról, hányan jutottak börtönbe az ő keze által. Az idős nő remek partner volt ezekhez a történetekhez. Ilyenkor hangosan csapta össze kezeit a csodálkozástól, vagy kiáltotta izgatottan: Carlos, micsoda veszélyes alak maga!
Szívesen megismerte volna Ludmilla férjét, Israelt is, de a nyugdíjas férfi alig tartózkodott a házban. Az udvarra pedig egyáltalán nem dugta ki az orrát. Maria Josét bízta meg a feladattal, hogy barátkozzon össze vele.
– Na persze, aztán az a szúrós szemű, német öregasszony meg majd álmomban elvágja a torkomat!
– Ne bolondozz már María, Perla nem hagyná azt.
– Perla? Igazad van Carlos, amilyen vérszomjas fenevad ez a kutya, biztos vagyok benne, hogy elbánna Ludmillával.
Nevetésük felébresztette Tedet.
Egyik hétfő este, Carlos a nappalijában látta vendégül két fiatal férfi szomszédját és María Josét. Éppen azon vitatkoztak, hogy a grillezett kukorica vajjal vagy mézzel finomabb, amikor Carlosnak kis híján megállt a szíve a rémülettől. A teraszajtóban ott állt ugyanis Ted, és láthatóan rettenetesen dühös volt. A házban egy szempillantás alatt csend lett.
– Baj van Ted? – kérdezte erőltetett könnyedséggel María. – Megéhezett?
– Gyere Ted, ülj közénk – kínálta hellyel Noud.
A szomszéd szobából adóvevő rádió recsegése szűrődött át.
– Két járőrt kérek a Calle la Rosa 22. számú házhoz – hallatszott Carlos szinte suttogó hangja.
Noud és Bernard tekintete találkozott, és mindkettőjük arcán különös mosoly suhant át.
– Nem tudok dolgozni ilyen ordítozás mellett – sziszegte szemüvege mögül Ted.
– Ugyan szomszéd… – kezdte volna Noud, de az ideges férfi türelmetlenül intette csendre.
– Ne!
Carlos sejtelmes arccal jelent meg ismét a nappaliban.
– Ted, jobban tennéd, ha hazamennél. Nyolc óra sincs még. Nem is a kertben vagyunk, hanem a házban, de mindannyiunk közül te ismered a legjobban a házirendet. Akkor szólj kérlek, ha valamelyik pontját megszegjük.
Fél órával később Ted a fenti teraszról kémlelte az utcát. Nem csalódott a megérzéseiben. Carlos éppen akkor osont ki a kapun, és egy arra járó, látszólag civil férfi mögé lépett, és a fülébe súgott valamit. A szódásüveg szemüveges férfi biztosra vette, hogy Carlos azt küldte el, akit korábban rádión odahívott. Úgy látszik, az öreggel jó lesz vigyázni.