Csengettek. Jó hosszan. Kétszer is egymás után. Isabel már ettől ideges lett. Minek kell ráfeküdni a gombra? Az elsőt is nagyon jól lehetett hallani. Mély levegőt vett. „Csak pár óra. Túl fogom élni.”
Mosolyogva nyitott ajtót az unokatestvérének, akit utoljára tíz évvel azelőtt látott egy másik rokon esküvőjén. Nem tartották a kapcsolatot. Valahogy Theresa-val nem volt meg közöttük a kémia. Most azonban muszáj volt találkozniuk. Theresa férje ugyanabban a városban kezdett dolgozni, ahol Isabel lakott.
Bruno nem várta meg, hogy Isabel betessékelje.
– Na, ilyen helyen sem laknék – jegyezte meg csípőre tett kézzel, amint a szeme elé tárult az egész udvar.
A háziasszony szeme elkerekedett a kijelentés hallatán.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben rémülten nézett körül a nagy, parkos, virágos, dús füvű, gondosan ápolt udvaron.
– Sehol egy árnyék! Hogy lehet így élni? – értetlenkedett.
Isabel bátortalanul a ház tövében kialakított, kupolás tetejű teraszra mutatott.
– Pf. Az egy terasz. Nem az udvar része. Na, menjünk, hadd lássam a ház többi részét!
Isabel nem hitt a fülének.
– Nem veszem le a cipőmet, ez nálam alap – közölte Bruno, majd kényelmes léptekkel végigsétált a nappali puha, türkiz szőnyegén. Lehuppant a kanapéra.
– Ez a süti ez valami előétel? – érdeklődött.
– Ne haragudj, nem készültem mással. Gondoltam, kávézunk egyet.
– Ez most komoly? – vált ingerültté Bruno. – Rohadt éhes vagyok. Csak van valami kajád! Ez a sütike amúgy is bizarrul néz ki.
Isabel segítségkérően nézett Theresara, aki fejét a két válla közé húzva vigyorgott, mintha mulattatná férje otromba viselkedése.
– Spagetti van csak…
– Oké, melegítheted – vágott a szavába Bruno. – Tegyél rá paradicsomszószt, azt jól van az úgy. Nem kell cifrázni. Éhesebb vagyok, mint válogatós.
Amint Isabel elétette a tányért, Bruno rávetette magát az ételre.
– Jó ragadós ez a tészta. Egyik nő sem tud jó állagú spagettit főzni. Vagy kemény marad vagy ilyen lesz, mint ez – csóválta rosszallóan a fejét.
Isabel nem válaszolt. Átment az konyhától boltívvel elválasztott nappaliba. Azzal vigasztalta magát, hogy az a paraszt nem a kanapén evett, a díszpárnára feltett cipővel.
A háziasszony felemelte a süteményes tálat.
– Azzal mit csinálsz? – kérdezte teli szájjal Bruno.
– Elcsomagolom. Mondtad, hogy nem tetszik.
– Attól még fogok enni belőle a capuccinohoz.
Szétnézett a konyhában.
– Van tejhabosítód?
– Nincs.
– Az baj. Theresa csinálj valami normális kávét, ha már iderángattál.
– Ti hol is laktok? – próbált beszélgetést kezdeményezni Isabel.
– A fővárosban egy tízemeletesben – mondta két falat között Bruno. – A tizediken. Onnan jó a kilátás. – Nagyot nyelt, hogy lemenjen az utolsó falat is. – Az itteni munkahelyen viszont szénné fogom keresni magam, és veszek egy házat. Ötször akkorát, mint a tiéd. És a kocsim is sokkal menőbb lesz. A tiéd ilyen női. Értelmetlenül drága, nem éri meg az árát. Nekem sokkal jobb lesz. Sőt. Kettő, mert Theresa is kap valami csajosat. Na, nem olyat, mint a tiéd. Az egy szar. Utálom a bőrülést. Főleg az ilyen idétlen vajszínűt.