– Bocsáss meg – szólalt meg egy fiatal férfi a háta mögött.
Lia lelassította a lépteit és megfordult. Egy csupa mosoly arc nézett rá a lakótelep járdáján.
– Miben segíthetek? – kérdezett vissza a lány. Neki is óhatatlanul fülig szaladt a szája.
– Van bolt a közelben?
– Igen, mindjárt itt, a következő háztömb aljában – mutatott Lia a mindössze néhány méterre lévő jégkrémes hirdetőtábla irányába.
– Ó, bocsánat, nem láttam! Tegnap költöztem erre a környékre, és még nem ismerem ki magam.
– Semmi gond, örülök, hogy segíthettem!
Másnap, munka után, amikor leszállt a földalattiról, Lia örömmel látta, hogy a fiatalember is akkor érkezett. Ugyanabból a kocsiból lépett ki, mint a lány. Összeakadt a tekintetük.
– Helló szomszéd – intett Liának.
– Üdv újra!
– Csak nem melóból?
– De igen. Te is?
– Igen. Szociológiát tanítok. Te is?
Elnevették magukat.
– Én vállalatoknak intézem a hiteleit.
– Hű, az komoly munka – bólintott elismerően a fiatalember.
– Nem komolyabb, mint másokat tanítani. Egyébként Lia vagyok.
– Roland.
A beszélgetés könnyen, oldottan folytatódott. Mindkettőjüknek jól esett az a néhány perc, amíg elértek ahhoz a házhoz, ahol Lia lakott.
– Elköszönök, mert idáig jöttem.
– Én pedig a következőig megyek csak tovább.
– Ezek szerint tényleg szomszédok vagyunk – kuncogott Lia.
– Elalvás előtt mindig sétálok egy fél órát. Főleg, ha ilyen jó az idő. Van kedved tíz körül járni egyet? – kérdezte minden kertelés nélkül Roland.
Liát meglepte a közvetlenség és a természetesség.
– Nagyon is – válaszolta örömtől sugárzó arccal. Nagyon tetszett neki a meleg, nyáresti séta ötlete.
Már őszre fordult az idő, de a nap továbbra is hosszabb-rövidebb sétával zárult Lia és Roland számára. A barátság könnyen, gyorsan alakult. Rolandnak vidéken volt párja, Lia kétéves kapcsolata után lábadozott. Nem kellett semmit tisztázni. Egyikük sem látott a kapcsolatba mást, mint ami az valójában volt. Napközben nem keresték egymást, mindenki élte az életét. Esténként, vacsora és fürdés után viszont alig várták, hogy beszélgessenek, nevessenek és bejárják a környéket. Lia számára tényleg ez a séta volt az utolsó dolog, amit elalvás előtt csinált. Ahogy hazaért, jókedvűen bújt ágyba, és általában pillanatok alatt elaludt. Korábban előfordult, hogy hosszan forgolódott álmatlanul, és hol a munkáján, hol az egyéb teendőin járt megnyugvás nélkül az agya. A séták és a beszélgetések a humoros, szórakoztató Rolanddal azonban rendkívül jó hatással voltak rá.
A szakítása óta nem akart ismerkedni. Nem hiányzott az életébe társ. Még nem készült fel rá. Rolandért azért volt különösen hálás, mert ő volt az első, aki nem értette félre a közvetlenségét. Általában, ha beszélgetésbe elegyedett egy férfival, az illető mindig azt hitte, hogy Lia közeledni akar, de legalábbis szexelni. Sok kínos szituációt, féltékenységi jelenetet köszönhetett mosolygós, vidám természetének. Roland viszont kárpótolta mindezért.
Lia összehúzta az arca előtt a kapucnit. Már megbánta, hogy zuhanyozott séta előtt. Most nem esett jól a forró fürdő után mínusz két fokban sétálni. Minden porcikáját átjárta a hideg.
– Hozzuk előrébb a holnapit – javasolta Rolandnak.
A fiatalember hosszan hallgatott.
– Baj van? – kérdezte aggódva Lia. – Vagy jön a párod?
– Nem, dehogy. Csak…
– Csak mi? Bökd már ki, megijesztesz – sürgette a lány.
– Ne haragudj Lia, tudom, hogy nem szereted az ilyesmit, de olyan rohadt hideg van. Nem lenne kedved inkább bekuckózni és forralt borozni vagy teázni gyaloglás helyett? Esküszöm, továbbra sem akarok kikezdeni veled, csak egyszerűen nehezemre esik mostanában kijönni erre a fagyos levegőre.
Lia elnevette magát.
– Már azt hittem, baj van. – Könnyedén Roland vállára tette a kezét. – Akkor jössz át, amikor akarsz. Meg sem fordulna a fejemben, hogy hátsó szándékkal tennéd. Főleg egy olyan szuper társ mellett, mint a te barátnőd.
– Na, igen, hiszen mondtam már neked is, hogy tavasszal megkérem a kezét.
Roland sosem késett. Mindig pontosan akkorra érkezett, amikorra megbeszélték. Órát lehetett volna igazítani hozzá. Lia nagyra értékelte ezt a tulajdonságát is. Még a humoránál is többre tartotta a pontosságát. Ezen az estén a fiatalember egy üveg vörösborral és egy csomag sós pisztáciával érkezett. A lány töltött mindkettőjüknek, majd a kanapéra húzódtak.
– Nagyon otthonos a lakásod – nézett körbe a tágas, hangulatos nappaliban.
A bútorokat meleg fényű, pamuttal bevont gömb, lámpafüzérek díszítették. A padlót vastag, puha szőnyeg takarta. Igazi téli kuckó.
– Úgy örülök, hogy itt vagy – emelte koccintásra a poharát Lia.
– Én is vártam már ezt a pillanatot – mosolygott Roland, és odahajolt, hogy megcsókolja.
Lia riadtan hőkölt hátra.
– Beléd meg mi ütött?
– Ugyan, Lia. Kit akarsz hülyíteni? Bor, hangulatvilágítás, randi a lakásodon… Olyan egyértelmű.
Lia szája elnyílt a döbbenettől.
– Te kérted! Azt mondtad, nincs semmi hátsó szándékod, és a bort is te hoztad!
– Ne akard nekem bemagyarázni, hogy neked nem fordult meg a fejedben, hogy lefeküdj velem!
– Pedig nem – csattant fel dühösen a lány. – Most pedig menj el innen!
– Ez komoly?
– A legkomolyabb.
– Ha most tényleg elküldesz, engem nem látsz többet.
– Rendben.
– Elnézést kisasszony – szólította meg Liát a rövidre nyírt szakállas, jóképű férfi –, nem tudja, hol van a közelben gyógyszertár?
Lia mélyen belenézett a kék szemekbe. Felsóhajtott.
– Fogalmam sincs. Nem vagyok erre ismerős. Most járok itt először és utoljára.