Azok a fránya békák. Hideg, nyálkás kis dögök. Ludmilla utálta az összeset. Különösen azokat, amelyeket időnként le kellett nyelnie. Márpedig időnként úgy hozta az élet, hogy kénytelen volt egyet-egyet bevállalni.
Kedvenc bögréjéből kaktuszfüge turmixot kortyolgatott, miközben szokásos megfigyelőpontjáról, a hálószoba ablakából leste szomszédasszonyát. María José éppen Perlának magyarázott hosszan arról, hová szabad vizelnie. Mintha az az ostoba pamutcsomó értene bármit gazdasszonya hablatyolásából. Ráadásul a vak is látja, hogy az öregasszonyt nem zavarja kis kedvence szokása. Ez a műsor a tanítgatásról inkább csak a komplexum lakóinak szólt. Így senki sem mondhatja, hogy María José nem tesz meg mindent Perla jó modorra szoktatásának érdekében.
– Juannita – kiáltotta Ludmilla. A szemét egyetlen másodpercre sem vette le megfigyelése tárgyáról.
– Máris asszonyom – válaszolta azonnal a távoli hang.
A házvezetőnő pillanatokon belül már a az emeleti helyiség ajtajában állt.
– Itt vagyok asszonyom, mit tehetek önért?
– Menj, és hívd meg María Josét ebédre! Ne engedd, hogy ellenkezzen!
– Rendben. Szeretne még másvalamit?
– Csak annyit, hogy ne álldogálj ott, hanem indulj el végre!
Juannita némán suhant le a lépcsőn. Azt sem lehetett hallani, ahogy kinyitja a teraszajtót.
María Josét szemmel láthatóan meglepte a szokatlan meghívás. Az egykori cukrász Ludmilla házának emeleti ablakára emelte a tekintetét. Tudta, hogy szomszédasszonya onnan lesi a reakcióját. Mosolyogva bólintott Ludmilla vélt irányába, majd Juannita felé fordult. Hálája jeléül kissé meghajolt a házvezetőnő előtt.
Ludmilla világ életében egy órakor ebédelt. Ez volt a szokás a szülői házban, és ő azóta is tartotta magát hozzá. Történhetett bármi, Ludmilla egykor asztalhoz ült. Miután az ebédnek mindig megadták a módját, Juannitnak nem jelentett gondot a vendég. Spenót krémlevest, könnyű haltálat és Ludmilla kedvencét, tejfölös krumplipürét készített. Díszítésnek spárgát párolt. Juannita az idős német asszony mellett tanulta meg, milyen fontos a változatos és egészséges étkezés. Sok alapanyaggal Ludmilla és Israel házában találkozott először. Eleinte idegenkedett a német és kanári konyha keverékétől, de az évek során megszerette. Sőt, olykor jobban esett neki, mint saját nemzetének tradicionális ételei.
María José ördögi mosollyal az arcán lépett a nappalijába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, vidám tánclépésekkel suhant a hálószobájába. Ott zenét kapcsolt, majd olyan lendülettel követte a teste a ritmust, mintha élete legjobb partiján mulatna. Bár rohanhatna Carloshoz, hogy elújságolja neki a hírt! Természetesen esze ágában sem volt. Ludmilla figyelme ugyanis egyetlen pillanatra sem lankad soha. Főleg most, hogy azt hitte, María Josét hamarosan alaposan kifaggatja anélkül, hogy az feltűnne szomszédjának. A német asszony nem tudhatta, hogy az egykori cukrász jobban várta a közös ebédet, mint annak kitervelője.
Ludmilla önkéntelen mozdulattal dörzsölte össze a tenyerét. Juannitát megkérte, hogy ebédig ne zavarja semmivel. Elnyúlt a kanapén. Gondolatait lehunyt szemmel engedte szabadjára. Megvárta, míg az agya kitombolja magát. Miután elméje szép lassan elcsendesedett, hozzáfogott, hogy megkomponálja a közelgő, María Joséval folytatott beszélgetést. Megalkotta a könnyű, ártatlannak tűnő mondatokat, amelyekkel majd kitűnően irányíthatja a párbeszédet. Arról persze mit sem sejtett, hogy egy fallal odébb, a szomszédos nappaliban, valami kísértetiesen hasonló zajlik.