– Mit gondolsz Noud, mi ez az egész? – kérdezte Bernard, amikor végre elcsendesedett a komplexum udvara.
– Őszintén szólva nem tudom, de nem lennék Ted helyében. Amúgy szerintem bennünket gyanúsít.
– Miből gondolod?
– Mert Carlos nem tudna egy ilyet összehozni. Azt meg Ted nem sejti, hogy nekünk nem kellenek a buta, dedós feljegyzései.
– Á – rázta meg a fejét Bernard –, szerintem mi eszébe sem jutunk. Fogalma sincs, kik vagyunk igazából. Minket puszta rutinból figyel, mint mindenki mást. Ha bármit gyanítana, már elhúzott volna a szigetről. Nem kockáztatna. A rendőrséget is azért hívta ki, mert azt hiszi, biztonságban van.
– Felelőtlenség volt a részéről belekeverni a hivatalos szerveket. Értem, hogy erőt akart fitogtatni, meg bizonygatni, hogy nincs titkolnivalója, de akkor sem szabad a tűzzel játszani.
– Főleg úgy, hogy ő az egyetlen, aki megégetheti magát. Az egyetlen célpont Ted, és ő még mindig nem vette észre.
– Azért, mert Carlos folyton körülöttünk sündörög, és az ostoba játékával belerondít mindenbe – morgolódott Noud.
– Néha jókat derülök, hogy milyen komolyan veszi magát az öreg – mosolyodott el Bernard.
– Mondjuk a poloskája elismerésre méltó.
– Jó, igaz. Meg kell hagyni, hogy az ügyes húzás volt.
Ted nem örült, hogy bolondot csinált magából a rendőrök előtt. Kihívja őket a betörés miatt, de nem mondja el nekik, pontosan mit vittek el tőle? Akkor meg minek szólt nekik? Azt viszont mégsem árulhatja el, hogy a lakókról készült fotóknak és feljegyzéseknek kélt lába! Lehet, hogy baromságot csinált? Valahogy meg kellett mutatni, hogy neki nincs félnivalója. Még akkor is, ha ezzel óriási kockázatot vállalt. Főleg úgy, hogy nem lehetett biztos abban, ki a tettes.
Carlos tűnt nyilvánvalónak, de a játékórás bohóckodásai, meg a képzelt telefonbeszélgetései komolytalanná tették az idős férfit. Meg aztán mit kezdene Ted feljegyzéseivel? Mit tesz a bennük lévő információval? Még María José is nagyobb hasznát venné, mint az idős szájhős.
Bernard és Noud közönséges besurranó tolvajoknak tűntek Ted szemében, akik még a bizsut sem tudják megkülönböztetni a valódi ékszertől. A szódásüveg szemüveges férfinek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a két holland betörőként kereste a kenyérrevalót. Pont ezért, alig várta, hogy jól fülön csípje őket. Először azt hitte, hozzá is a két fiatal férfi hatolt be. Az azonban, hogy a feljegyzésein kívül más nem tűnt el, azonnal elterelte róluk a gyanút. Igaz, pénzt vagy értéket nem igazán tartott otthon, de egy közönséges tolvaj elvitte volna a telefonját és a nappali asztalán heverő irattárcáját.
Carlos, miután gondosan elmosogatta a kávéscsészéket, amelyekből a rendőröket és Tedet megkínálta, elérkezettnek látta az időt, hogy meglátogassa szomszédait.
– Őrület, ami itt folyik, komolyan mondom – csóválta a fejét, ahogy belépett a hollandok teraszára.
– Én is éppen most mondom Noudnak – üdvözölte kézfogással Bernard az idős férfit –, hogy megbolondult a világ. Ki hitte volna, hogy egy zárt, kamerával ellátott komplexumban ilyesmi megtörténhet?
– Bízzunk benne, hogy a kamerafelvételek kiderítik, ki az a gazember, aki megzavarja a nyugalmunkat. Lehet, megint ugyanaz csapott le, aki a múltkor is itt ólálkodott búvárruhában.
Bernardnak nehezére esett elfojtani gúnyos mosolyát.
– Nem hiszem, hogy a két esett között bármi párhuzam lenne.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte kihívóan Carlos.
– Nézd barátom. Nem tudom, akkor ki járt itt, de be sem lehetett bizonyítani, hogy tényleg megtörtént vagy csak a német kislány fantáziált. Ez a valaki, aki meg Tedhez betört, nyilván valami félkegyelmű lehetett.
– Félkegyelmű? – csattant fel az öreg.
– Az hát. Ne mondd nekem, hogy egy valamire való betörő lyukat vág az üvegre, ha be akar menni egy házba!
Carlos az ajkába harapott. „Majd megmutatom én neked, ki a félkegyelmű” – gondolta, majd elindult, hogy Tedet is meglátogassa.