– Hoztam egy kis macaront – búgta María José Carlos fülébe.
Ez pedig egyet jelentett: a nyugdíjas cukrásznak hancúrozni támadt kedve. Az idős asszony túl szégyellős volt ahhoz, hogy nyíltan kimondja intim vágyait. Inkább különféle kódolt üzenetek formájában igyekezett idős szeretője tudtára adni azokat. A melegszendvics például azt jelentette, hogy María José szeretkezni szeretne, de nincs sok ideje.
Carlos cseppet sem bánta szíve hölgye visszafogottságát. Izgalmasnak tartotta, hogy mások számára egészen mást jelentő mondatokkal kommunikálnak. Sőt! A férfi előszeretettel ejtett el társaságban olyan kifejezéseket, amelyektől María José fülig pirult.
– Úgy megkívántam az édességet – szólalt meg egy grillezés alkalmával, ahol tízen ülték körül az asztalt Carlos teraszán –, legszívesebben addig falnám a macaront, amíg bírnám szusszal.
Az öreg csibész egy másik alkalommal sem bírt magával, amikor páran a medence partján pihentek Carlossal együtt, és kisvártatva María José is felbukkant.
– Helló szomszédasszony – köszöntötte titkos szeretőjét –, nincs nálad néhány melegszendvics? Bedobnék vagy hármat egymás után.
Az asszony ilyenkor irult-pirult, kuncogott, mint egy csitri.
Ez alkalommal azonban María José nem sietett sehová. Hosszú ölelésre, meghitt beszélgetésre vágyott. Különösen azért, mert fontos küldetéssel érkezett. Na, nem más küldte őt, hanem saját elhatározásból akart a barátnője érdekében közbenjárni.
– Mondd csak, kedvesem – kezdte mézesmázos hangon –, az a barátod, aki tavaly megözvegyült, jobban van már?
– Esteban? Nem tudom, hetek óta nem beszéltem vele. Hogy jutott eszedbe?
– Gondoltam, kedves gesztus lenne elhívni egy délutáni tapas tálra. Biztosan jól esne neki a társaság.
Carlos szeme összeszűkült, fürkészőn nézett szeretőjére.
– Kedves gesztus? Esteban? Akit még csak egyszer láttál futólag? Miben sántikálsz?
– Ugyan Carlos, nem is értem…
– María José – szakította félbe a felháborodást színlelő asszonyt. – Nem hiszek neked. Jobb, ha kibököd, mit forgatsz a fejedben.
– Ejj – adta meg magát első szóra –, összehozhatnánk Ludmillával.
– Elment az eszed? – pattant fel az ágyból Carlos. – Azzal a zsémbes, morgós vénasszonnyal?
– Ne túlozz!
– Túlozni? Még el sem mondtam igazán, mit gondolok róla. Csak nem képzeled, hogy bárkit megnyomorítanék azzal boszorkánnyal?
– Egy magányos férfiről és egy magányos nőről beszélünk.
– Annyira nem lehet senki magányos, hogy Ludmilla társaságára vágyjon.
– Ez csúnya volt.
– Különben is – kapott a fejéhez Carlos –, most jut eszembe, egy férjes asszonyról beszélünk.
– Ugyan már, ne nevettess, Israellel szóba sem állnak egymással.
– Akkor is erkölcstelen dolog más feleségét megkörnyékezni. Ilyesmire nem biztathatom egy barátomat sem.
– Nem is kell biztatnod senkit. Mindössze ide kell hívnod őt is és Ludmillát is. Az égiek pedig majd végzik a dolgukat.
María José nem adta fel. Amit ő a fejébe vett, azt onnan ki nem verte senki és semmi. Márpedig ő megígérte a barátnőjének, hogy szeretőt kerít neki.
– Van egy ajánlatom, Carlos.
Az asszony hangszíne egészen megváltozott. A szerelmes búgást a kemény, tárgyalásra kész tónus váltotta fel.
– Ó! Csakugyan? – kuncogott Carlos. – És mi lenne az? Kényeztetés a fürdőkádban?
– Ted doboza a feljegyzéseivel.
Izgalmában arca kipirult, mellkasa zihált. Remegve várta a reakciót.
Carlos arca elnyúlt, ajkai szétnyíltak a döbbenettől. Válla előre rogyott, tekintete zavart tükrözött.
– H-hogy? – suttogta.
– Jól hallottad – válaszolta María José bizonytalanul.
Abban a pillanatban már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy felfedte a titkát.
Carlos nem szólt. Arcát tenyerébe ejtette, miközben lassan ingatta fejét jobbra-balra.
– Elmennél kérlek? – kérdezte a kíméletlenül hosszúnak tűnő némaság után.