Ludmilla sok mindenhez értett, de a szerelmi bánatokhoz nem. Most pedig ott ült a nappalijában María José, kivörösödött képpel, jajveszékelve.
– Én csak neked akartam jót – óbégatta megállás nélkül.
Ez viszont bosszantotta az idős német asszonyt. Még a végén barátnője képes lesz őt hibáztatni, amiért Carlos szakított vele. Pontosabban időt kért. Amiről azért mindenki tudja, mit jelent: Carlos egy töketlen barom, aki még szakítani sem tud rendesen. Ahelyett, hogy egyenesen megmondaná, hogy vége, jön ezzel a időkérős baromsággal. Ha vénségére ilyen balfék, milyen lehetett fénykorában? Jobb bele sem gondolni. Szerencsére Ludmilla ezeket kihagyta. Micsoda ostoba drámáktól kímélte meg magát. A szex meg azért nem akkora durranás. Ennyi hisztit biztosan nem ér.
– Istenem, de hiányzik már most a sze-ex – vinnyogott María José.
Ludmilla elhúzott szájjal hallgatta.
Egy órával korábban még igyekezett bátorító szavakkal csitítani barátnőjét, de mostanra ráunt.
Igaz, María Josét sem hatotta meg különösebben Ludmilla erőfeszítése.
– Carlos egy hülye pöcs – közölte a német asszony a szakítás hírére.
– Ne emlegesd nekem a pöcsét, mert belehalok, hogy nélkülöznöm kell – zendített rá még jobban.
– Jobb lesz neked nélküle. Legalább nem zabál ki a vagyonodból.
– Kinek sütök ezután macaront? – vonyította.
– Felejtsd el, öreg vagy te már ehhez!
– Azt ígérte, együtt öregszünk meg, jaj nekem, mi lesz velem? – bömbölte az idős cukrász.
Ludmilla végül kifogyott az érvekből.
Feladta.
Meg unta is.
Leült María Joséval szemben, és várt.
Négy teljes órán át hallgatta türelemmel a keserves sírást, dühöngést, panaszkodást, mire Ludmilla szomszédasszonya úgy-ahogy kiventillálta magából a szakítás okozta traumát. Feltehetőleg María José csupán elfáradt a hosszas sírásban, jajveszékelésben. Barátnője meg is ijedt, hogy még a végén elalszik a kanapéján, és kerülgetheti reggelig. Ludmilla azért ennyire nem kötődött senkihez. Szívelte a szomszédasszonyát, örült a barátságának, de néhány óránál többet vele sem bírt ki. Annyi év után megszokta és megszerette a magányt. Hiába élt házasságban, igazán sosem volt társa. Israellel inkább egymás körül éltek az utóbbi sok-sok évben. Nemcsak a halvány vonzalom, hanem az általános érdeklődés is elmúlt már régen.
Irigyelte María Josét. A fizikai kapcsolatot nem, arra nem vágyott sosem. A lelkire viszont annál inkább. Csodálni szeretett volna. Felnézni valakire. Valakit, aki izgalmas, titokzatos életet él. Titkos dolgokat csinál, nem fél a veszélytől. Egy magánnyomozó vagy egy titkosügynök. Akire a nap huszonnégy órájában büszke lehet. Akiért minden reggel hálát adhat. Pontosabban csak adhatott volna. Ő is tudta, az a hajó már elment. Réges-régen, amikor egy félénk, jó embert választott, hogy elmehessen Németországból.
Már nem sajnálta María Josét. Önmaga miatt szakadt meg a szíve. Életében először érezte úgy, hogy megérdemelte volna. Hogy neki is járt volna. Akármilyen nehéz természetű is, őt is szerethette volna valaki.