– Alfie – kiáltotta egy emberként a harmincas éveiben járó asztaltársaság.
Söröskorsók, boros- és feles poharak lendültek a magasba, ahogy a férfi belépett a bár ajtaján. A kerek szemüvegére ragasztott jókora, bozontos szemöldök, szája fölött pedig hasonló műbajusz harsány nevetést váltott ki minden jelenlévőből.
– Gyere, Alfie, nagyon vártunk – hívták egyszerre többen is.
– Egy pillanat uraim – szippantott még egy utolsót a szivarjából, ami már védjegyévé vált az ötvennégy éves vőfélynek, csakúgy, mint a kopott, világoskék farmerdzsekije.
Lassan, élvezettel kifújta a füstöt, elnyomta, a csonkot az ajtón kívül elhelyezett kuka csikktartójába dobta.
– Végre megjött a hangulatfelelősünk – sietett elé az egyik fiatalember. – Mondd csak, mit hozhatok neked?
– A szokásos vöröset, ha kérhetem.
– Foglalj helyet, máris viszem!
A fiatal kollégák itták a Groucho-szemüveges férfi szavait, csillogó szemmel hallgatták történeteit, és hasukat fogták a nevetéstől a viccein. Mert Alfie-nak bőségesen akadt poén a tarsolyában. Fa, boomer, pajzán, abszurd, fekete, amilyet csak el lehetett képzelni. A ceremóniamester pedig rendre azokat húzta elő, amelyeket az aktuális közönség elvárt tőle. Alfie olyan sokszor vett részt a jelenlévők céges partijain, mint animátor, hogy legtöbbjükkel baráti kapcsolatot ápolt, és a privát összejövetelekre is magukkal hívták. Igaz, ilyenkor Alfie, a haver volt jelen, nem pedig Alfie, a party host.
Irigylésreméltó volt a könnyedség, amivel a poén labdákat leütötte, a gyors észjárás, a gazdag szókincs, és a tehetség, amivel azonnal a középpontba került. Sok fiatal csodálattal hallgatta a mindig rajtra kész Alfie-t. Nem egy közülük megpróbálta utánozni még a hanglejtését, testtartását is. Mivel a trágár beszédet világ életében kerülte, humorával szinte kivétel nélkül mindenki tudott azonosulni. Talán erre volt a legbüszkébb. Úgy tudott nevettetni, hogy szinte soha nem káromkodott. A poénjai anélkül is nagyot ütöttek.
Néhány kör után Alfie úgy szedte le az asztalról, és hordta tálcán az üres poharakat a pultosnak, hogy észrevette volna mit csinál. A mások kiszolgálása óhatatlanul összekapcsolódott fejében a szórakoztatással. Egyszerre volt a társaság lelke és legodaadóbb szolgája. Utóbbi nemcsak neki, de másoknak sem tűnt fel. Az ügyfél és a barát is mindössze annyit érzékelt, hogy fáj a rekeszizma a nevetéstől, miközben mindig tele a pohara. Alfie pedig élvezte az őt körülölelő vidámságot és elégedettséget.
A privát bulik természetes velejárója volt az ivás. Bármennyi alkoholt felszívott a szervezete anélkül, hogy elvesztette volna a kontrollt. Talán csak harsányabb és fürgébb lett tőle. Valaminek el kellett nyomnia annak a biztos tudatát, hogy ő csak a szeretni való bohóc, aki még az italt is kihozza. Bár jól eligazodott a minőségi szeszek világában, arra, hogy ő mit iszik, teljesen igénytelen volt. Neki megfelelt a ház bora, az olcsó whisky vagy bármi a szupermarket legalsó polcáról. A másnap így is, úgy is rémesen gyötörte.
Amikor nem vidámságmenedzserként létezett, Alife néma csendbe burkolózott. A Groucho-szemüvegre rázárta a jelmezes szekrény ajtaját, nehogy életre kelljen és előmásszon az éj leple alatt. Ilyenkor nem szólt sem zene, sem tévé. Egyetlen, fürdőszobai tükrét elkerülte, reggel sem nézett bele. Nem zaklatta magát a rácokkal, a fáradt tekintettel és a sárguló fogakkal. A kiöregedés, kiégés sokkal kevésbé volt feltűnő, amikor nem látta a saját arcát némi smink és széles vigyor nélkül.