Ezen a vasárnap reggelen a madarak szokatlanul hangos csicsergéssel ébresztették a Calle la Rosa 22. számú komplexum lakóit. Valami különös, láthatatlan kéz ugyanarra az időpontra állította a nyolc ház tulajdonosainak és bérlőinek belső ébresztőjét. Még a gyerekek sem keltek hamarabb. Mind a tizennyolc szempár egyszerre nyílt ki. Mert valami igazán nagy meglepetés várta őket. Olyan, amit egyszerre kellett meglátniuk, hogy igazán hatásos legyen.
– Milyen mesés, illatos ma a levegő – sóhajtotta Viktoria.
A német asszony áhítattal szippantott egyet égre emelt orral, mintha nem akarná, hogy a tüdejébe ember által létrehozott egyéb étel, mosószer, parfüm vagy kávé illat is bejusson.
– Nekem kicsit fura előérzetem támadt – vonta meg a vállát Günter.
– Olyan szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk.
A felesége még mindig lehunyt szemmel állt a teraszuk bejáratánál.
– Mi úszik a medencében? Valami nagy felfújt játék? – hunyorgott kócosan Heidi az udvar másik vége felé.
– Gyere, nézzük meg – csapott a hátára Uwe.
– Nahát – csodálkozott María José –, sosem szoktam ilyen sokáig aludni.
Megmosta az arcát, puha, virágillatú, pillangó mintás törölközőjével megtörölte, majd a hálószoba ablakhoz ment. Szélesre tárta, kihajolt, és belélegezte a délelőtti meleg napsütést. Szokása szerint lassan körbepásztázta a komplexumot, egyesével vizslatva minden egyes házat. Miután végzett a tőle legtávolabbi, a szlovák család lakta épülettel is, tekintete a medencére tévedt. Meglepődve látta, hogy a víz tetején úszik valami nagy, fotelre emlékeztető, feltehetően felfújhatós játék.
– Mi a csuda…?
Természetesen nem várhatott. Magára kapta tulipán mintás, szatén köntösét, a cipruson vásárolt, hímzett papucsát, és már indult is, hogy közelebbről vegye szemügyre az oda nem illő tárgyat.
– Israel, ébredj! Lekésed a péntanque meccsedet – rázta meg horkoló férje vállát Ludmilla.
A következő pillanatban, attól félve, hogy esetleg lemaradt valamiről, már a háló ablaka felé szökkent könnyedén, korát megtagadva. Kíváncsian kidugta a fejét, és sietve szétnézett minden irányba. Először végigszaladt a teraszokon, majd az emeleti ablakokon, végül azokon az emeleti teraszokon, amikre rálátott. Nyugtázta, hogy Günteréken kívül senki sem mocorog, vagy legalábbis nem az udvaron. Már éppen éppen indult volna a fürdőszobába, amikor megállt az ereiben a vér. Először nem is tudta, mit lát. A víz tetején úszó nagy akármi a frászt hozta rá. Egyetlen percet sem várhatott, azonnal indulnia kellett.
– Apaaaaa – visította Emily. – Ví-zi-busz, ví-zi-busz, ví-zi-busz, ví-zi-buuuusz!
A legmélyebb álmából felébresztett Rob felordított. A fal másik oldalán Ted pedig tompa puffanással zuhant a földre, ahogy ijedtében felugrott. Az esést cifra, válogatás nélküli káromkodás követte.
A négy tagú, francia-amerikai család halálra vált arccal, visszafojtott lélegzettel meredt a hang irányába.
– Vízibusz – lehelte Emily alig hallhatóan, ujjacskájával az ablak felé mutatva.
– Az nem vízibusz – ordította Ted teli tüdőből –, hanem egy tetves, felfújható fotel, amelyet valamelyik huligán telepakolt minden szarral és a medencében hagyta! Tudod, Emily?!
Sem a szülők, sem a gyerekek nem mertek megszólalni.
– Most pedig megyek és kiszúrom azt a szemetet, és Carlos grilljén fogom elégetni minden egyes kacattal együtt.
Carlos épp a szájához emelte a kávéját, amikor a szeme sarkából meglátott valami ormótlant. Letette a kezéből a csészét, és tenyerét a homloka fölé tartotta. Nem értette, hogy az ezer éves, felfújhatós fotele hogy a viharba kelt önálló életre. Afelől kétsége sem volt, hogy az övé és nem másé. Ilyen ocsmány szürke-zöld színben hosszú évek óta nem árulják már. Talán tíz éve is volt már, hogy megvette. Mindössze egyszer fújta fel, de egyből ki is engedte belőle a levegőt, ahogy meglátta teljes pompájában. Kidobni azonban nem volt szíve. Erre tessék, most nemhogy ott úszkál, de láthatóan tele van mindenféle tárggyal. Ránézett a csészére, majd legyintett, és sietve indult a medencéhez.
Bernard és Noud kezükben egy-egy pohár eperturmixszal némán bámulták a lágyan ringatózó fotelt. Nem volt kedvük kimenni a többiekhez, de miután mindenki elindult, hogy közelebbről is szemügyre vegye az idegen, úszó holmit, nem tehettek mást.
– Megnézzük? – kérdezte Noud.
Bernard válasz helyett megvonta a vállát, és elindult az földszintre vezető lépcső felé.
Adrian és Dajana abban a pillanatban léptek ki a nappalijuk ajtaján, amikor az összes lakó a medencéhez ért. Ted, amint meglátta az átlátszó dobozt, ruhástól ugrott a vízbe. Carlos szeme is a Tedtől ellopott, majd csúfosan elveszített műanyag tárolón akadt meg először.
– Várj, öregem, segítek – vetette bele ő is magát a sós kékségbe.
– Mi a fészkes tököm ez? – morogta Ted a téboly határán.
– Jöjjek, fiúk? – toporgott Günter a kövön.
Inkább csak udvariasságból kérdezte, esze ágában sem volt összevizezni magát.
– Úristen – sikoltott fel Heidi – a búvárruha, ami a betörőn volt!
– Milyen betörőn? – kapott a szájához Pauline.
– Ott egy szalaggal átkötött doboz is!
– Senki se nyúljon hozzá – kiáltotta idegesen Carlos.
Későn. Fabian olyan lendülettel vetette rá magát, hogy képtelenség volt visszatartani.
Lerántotta a tetejét, majd velőtrázó sikollyal ugrott hátra, és szaladt hazáig.
A dobozból egy rugóra rögzített bohóc pattant ki, színes papírgalacsinokat lövellve a magasba.
Viktoria lábujjhegyre állt és elkapott egyet.
– Jé, ez az én fenyegető levelem szövege – lelkendezett.
– Tessék? – horgadt fel egy emberként a társaság.
Csak Ludmilla és María José reszketett némán. Nem néztek senkire. Lehajtott fejjel nyúltak egymás keze után.