A reggeli napfény a megszokottnál erősebben égette Carlos orrát. A férfi átfordult a másik oldalára, de még nem volt kedve kinyitnia a szemét. Ahogy azonban elhelyezkedett, az arcához simuló anyag selymessége megzavarta. Milyen ágyneműt húzott fel neki a bejárónő? Nem is emlékezett rá, hogy valaha hűvös szatént vásárolt volna a megszokott pamut helyett. Szórakozottan megtapogatta a párnát, ami pedig keményebbnek, vastagabbnak hatott. Nem a saját ágyában van?
Kipattant a szeme.
És valóban.
Egy szállodai szobában ébredt María José mellett.
Egyetlen pillanatra átsuhant az agyán, hogy micsoda éjszaka lehetett, ha semmire sem emlékszik, a következőben azonban elfogta a rémület.
Soha sem veszíti el a kontrollt. Riadtan felült, és körülnézett. A régimódi, fa borítású falak, a szegényes bútorzat, ami egyetlen, az ajtó mellé állított világos színű, lakkozott komódból, hozzá illő dohányzóasztalból, és két éjjeliszekrényből állt, nem tűnt ismerősnek. A kopott, okkersárga sötétítőfüggöny, a kerek, narancssárga lámpabúra és a szoba színeihez egyáltalán nem passzoló türkizkék szatén ágynemű, illetve két díszpárna láttán elfogta a rémület. Ilyen helyre még akkor sem hozna senkit, ha épp nem tudná türtőztetni magát egy jól sikerült randin.
Várjunk csak!
Hiszen még ki sem békült María Joséval! Vagy mégis elfogadta a vacsora meghívást?
Rémülten fordította fejét az idős asszony irányába. Él egyáltalán? Megrázta a vállát.
A nyugdíjas cukrász elégedetlen morgással fejezte ki nemtetszését.
– Hála az égnek – nyögte Carlos.
Félrelökte magáról a paplant, és kipattant az ágyból. Még reménykedett abban, hogy beugrik valami az előző éjszakából. Valami homályos képkocka, amin María Joséval ittasan, vihogva szobát foglalnak valami útba eső panzióban. De miért nem taxit fogtak, hogy hazamenjenek? Hol voltak egyáltalán? És mi történt a ruháival? A szobában a berendezésen kívül mást nem látott. A kezdeti reménykedést fojtogató pánik váltotta fel. Idegesen rántotta ki a komód fiókját. Amit azonban abban látott, minden reményt szertefoszlatott. Óriási bajban van.
A fiókban ugyanis a ruháját találta meg. Méghozzá kifogástalanul összehajtogatva. Életében nem rendezte el így a holmiját, még tisztán sem. Nemhogy ittasan, fáradtan, amikor csak ledobja magáról. Azt ott, valaki más tette oda. Felemelte a kupacot. Alatta megtalálta a kulcsait, a telefonját, az útlevelét és a tárcáját. Idegesen hajtotta szét a bőr bukszát, noha akkor már sejtette, hogy nem fog belőle hiányozni semmi. Visszadobta a fiókba. Kikapta a ruháit, gyorsan magára rángatta, majd az ablakhoz sietett. Félrerántotta a függönyt. Kétségbeesetten felnyögött.
Bangkokban van.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy ellenőrizze az ajtót. Két ugrással a kilincsnél termett, és vadul lenyomta. Nem volt bezárva. Kilépett a linóleummal borított folyosóra. Már majdnem elindult, hogy körülnézzen, amikor megrémült, hogy nem fog tudni visszamenni a szobába. María Josét pedig nem hagyhatja magára.
Arról, hogy miként magyarázhatná el az idős asszonynak, hol vannak és miért, egyelőre fogalma sem volt. Attól félt, hogy María José sivalkodásban, jajveszékelésben tör ki a hír hallatán.
Carlos visszalépett a szobába, és kihúzta a komód középső fiókját. Ahogy sejtette, az a cukrász holmijait rejtette. Pontosan ugyanúgy hajtogatva, a ruha alatt a telefonnal, pénztárcával és lakáskulccsal.
Megsemmisülten rogyott az ágy szélére.
Afelől nem volt kétsége, hogy nem esik bántódása.
Valaki csupán az orrára akart koppintani egy nagyot.
Méghozzá valaki olyan, aki mindent tud róla. Például azt, hogy jól ismeri ezt a várost, és könnyedén hazajut még így idős fejjel is. María José jelenléte ugyanakkor burkolt, de erőteljes fenyegetés. Az asszonynak ugyanis valami magyarázattal kell szolgálnia. Valaki azt akarja, hogy félreálljon. De vajon ki miatt? Ted vagy a két holland áll emögött?
Megrázta a fejét. Egyik szomszédjából sem nézett ki ilyen akciót. Márpedig az elmúlt időben csak velük foglalkozott annyit, ami veszélyes lehetne.