– Carlos? – szólalt meg fáradt, bizonytalan hangon María José. – Hová hoztál engem?
Őt, mintha kevésbé lepte volna meg, hogy Carlos mellett ébredt egy idegen helyen. A férfi lassan fordult az asszony felé. Azt remélte, mire a tekintetük találkozik, eszébe jut valami megnyugtató magyarázat arra, hogy miért vannak Bangkokban.
– Majo kedves… – kezdte bátortalanul Carlos.
– Jaj, ne is folytasd – vágott a szavába az asszony. – Ha becézgetsz azok után, hogy úgy felpaprikáztad magad Ted feljegyzéseinek elcsenése miatt, akkor inkább tudni sem akarom.
Nyögve, szuszogva tápászkodott fel, majd mintha mi sem lenne természetesebb, a fürdőszoba felé vette az útját. Carlos értetlenül nézett utána. Ennyi? Ki sem néz a vénasszony az ablakon? Nem is csodálkozik a kopár szobán?
Amíg María José kényelmesen lezuhanyozott, Carlos idegesen próbált rájönni, hogy mi volt az utolsó emléke, mielőtt a hotelban magához tért. Kivel beszélt? Hol volt pontosan? Valami árulkodó emléknek muszáj lennie!
Az idős cukrász törölközővel a fején sétált ki a fürdőből. Könnyed mozdulattal kihúzta az alsó fiókot, és kivette belőle a ruháit. Carlos ereiben meghűlt a vér. Mégis honnan tudta María José, hogy ott vannak a holmijai? Miért nincs az asszony pánikban?
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte száraz hangon.
– Felöltözöm – válaszolta kioktatóan. – Nem vagyok már húsz éves, hogy meztelenül mászkáljak előtted.
– Úgy értem – köszörülte meg a torkát a férfi –, honnan tudtad, hogy az alsó fiókban vannak a ruháid?
María José megrántotta a vállát.
– Sehonnan. Kihúztam az egyiket, és talált, süllyedt.
– És miért nem vagy meglepődve azon, hogy egy szállodai szobában ébredtél?
– Már az előbb kicsodálkoztam magam. Nem örülök, hogy így elvesztettem a fejem tegnap, de már nem tudok változtatni azon, ami megtörtént. Mondjuk – húzta el a száját – valami jobb helyre is vihettél volna. Egyáltalán a sziget melyik részén vagyunk?
Carlos összehúzott szemmel vizsgálta a ráncos arcot. A tarkója bizsergett. Pont úgy, mint amikor valami gyanúsat szimatol.
– Ha elkészültél, indulhatunk – közölte kurtán.
– Hánytól van reggeli? – kérdezte María José. – Bár – folytatta csalódottan – nem valami jó a közérzetem. Mi a fenét ittunk vénségünkre? Olyan száraz a szám, hogy a szájpadlásomra tapad a nyelvem.
Carlos legszívesebben rávágta volna, hogy nem az ital ütötte ki őket, de csak legyintett. Amúgy sem tetszett neki az idős asszony viselkedése. Túlságosan lazán kezelte a helyzetet. Emiatt pedig egyre erősödött benne a gyanú, hogy María José keze is benne van az elrablásában.
A nő végre az ablakhoz lépett.
– Hol a kénköves pokolban vagyunk, Carlos? – kiáltotta megrökönyödve María José, ahogy elhúzta a kopott sötétítőt, ami csak arra volt jó, hogy tompítsa a napfényt.
A férfi megkönnyebbült. A rossz közérzet és a bizonytalanság azonban megtette a hatását.
– Bangkokban. Ha összeszedted magad, indulunk a reptérre.
– Előbb szerezz nekem egy jéghideg kólát. Addig nem megyek sehová – utasította szigorúan a férfit. Dacosan leült az ágyra, és keresztbe vetette a lábát.
Carlos homlokán ismét felhő suhant át. Nem értette az asszony viselkedését. Egy darabig fürkészően méregette a lebiggyesztett ajkú, feldúlt szeretőjét, majd kifordult a folyosóra. María José vagy nem tudja, hol van Bangkok vagy egyszerűen azt hiszi, a sziget egyik, általa nem ismert részére keveredtek. Nem mintha lenne olyan hely, ahol María José még nem járt. Feltehetőleg az idős asszony elméjében fel sem merült egy esetleges kábítás, majd elrablás lehetősége.
A férfi nem szívesen hagyta magára a szobában, de az ösztönei azt súgták, nem lesz gond. Két idős embert nem azért szállít valaki a világ végére, hogy bántsa. Azt megtehették volna az otthonában is. Őt mindössze le akarja valaki állítani. De ki?